Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. ( 4. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
akit a világ sakktábláján ide-oda mozgat az esetleg a bolygó másik végében lévő központból a főnök. A főnöknek egy adott eseményről egyszerre több forrásból is vannak információi, benne egészen más kép alakulhat ki a történésekről, mint a helyszínen tartózkodó riporterben. A központ, anélkül, hogy megvárná a riporter munkájának eredményeit, közli, amit az eseményről tud, és a riportertől csupán azt várja, erősítse meg, hogy a helyzetkép valóban olyan, ahogyan a központ látja. Sok tudósító ismerősöm ma már nem meri önállóan feltárni az igazságot. Volt Mexikóban egy riporter kollégám, az egyik amerikai tévéhálózatnak dolgozott. Egyszer épp akkor találkoztam vele, amikor egyetemisták és rendőrök között zajló utcai összeütközést filmezett. - Mi történik itt, John? - kérdeztem a munkáját végző kollégát. - Fogalmam sincs róla - válaszolta anélkül, hogy abbahagyta volna a filmezést. - Én csak filmezek, és elküldöm az anyagot a központnak, ők jobban tudják, miről van szó. Néha egyenesen megdöbbentő, hogy a tudósítókat mennyire nem érdekli az a téma, amelyről tudósítaniuk kell. A Gdanski Hajógyárba az 1980 nyarán zajló sztrájkok idején a világ minden tájáról özönlöttek a riporterek, de sokan közülük azt sem tudták pontosan, hogy Gdansk hol is fekszik. Még rosszabb volt a helyzet Ruandában a tragikus 1994-es évben. Sok újságíró életében akkor volt először Afrikában. Nem ismerték a ruandai konfliktus valódi gyökereit, annak lényegét és okait. Mindezért azonban nem lehet az újságírókat hibáztatni. Ők ugyanis főnökeik arroganciájának áldozatai. - Ugyan mit lehet tőlem elvárni? - kérdezte egy olasz tv-operatőr ismerősöm. - Egy hét leforgása alatt három kontinens öt országában dolgoztam! A média-forradalom újra föltette az örök kérdést - hogyan lehet megérteni a világot? De fölvetődik egy másik kérdés is - mi a történelem? Azt a történelmi tudást, amelynek révén fölfedezhettük identitásunkat, hagyományosan az elődök elbeszéléseiből, törzsi, családi emlékezésekből vagy iskolai tankönyvekből, kézikönyvekből, levéltári dokumentumokból merítettük. A történelem forrása alapvetően ugyanaz volt. Most a képernyő új, alternatív történelmi forrássá vált, a tévé által közvetített történelem forrásává. A gond itt az, hogy mivel ritkán férhetünk hozzá eredeti és megbízható történelmi forrásokhoz, pl. írott dokumentumokhoz, nem marad más számunkra, csak az az egy, gyakran megtévesztő és esetleges változat - az a történelem, amelyet közvetlenül a tévé közvetít. Példaként hozhatom föl a már említett Ruandát, ahol több ízben is jártam. Emberek százmilliói nézték a képernyőkön az etnikai vérengzés jeleneteit, amelyeket rendszerint tévesen magyaráztak a szpíkerek. Ugyan hány néző olvashatott el akár egyetlen okos, értékes könyvet Ruandáról, az ottani tragédia nagyon összetett okairól? Szóval, minthogy médiumokból egyre több és több van, a forrásművek száma pedig nem nagyon növekszik, az igazi történelem helyett ennek a fiktív változatnak a befogadóivá válunk. Egy idő után az átlagember már csak a fiktív történelmet fogja ismerni. 32
