Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Ézsiás Anikó: Az orosz posztmodern dilemmái (Mihail Epstejn: A posztmodern és Oroszország)
teties hasonlóságot vizsgálja, melynek okát abban látja, hogy mindkettő a társadalmi tudat befolyásolására törekszik; így lettek Oroszországban ugyanazon eszmei-esztétikai projektum megvalósulásának egymást követő fázisai. Az oroszországi posztmodern három korszakát a szovjet korhoz viszonyítva határozza meg - „A szovjet korszak előtti a nyugati kultúrából átvett egyes „pozitív" aspektusok szimulációjaként és dekonstrukciójaként jelentkezett. A szovjet korszakban - mint az egész valóság alávetése az őt átalakító eszméknek, mint mindent átfogó hipervalóság létrehozása. A posztszovjet időszakban még megtörténik e hipervalóság jelszerűségének felismerése és a vele való együttműködés az elidegenítő irónia, paródia és a játék szabályai szerint." A posztmodern elméletéhez Epstejn igazából nem tesz hozzá újat, a Jean Baudrillard és Jacques Derrida által kidolgozott terminológiát használja fel arra, hogy az orosz kommunizmust a posztmodern tükrében láttassa. Ennél figyelemreméltóbb az az igyekezete, hogy a szovjet korszakot - kevéssel annak letűnte után - valamiképpen feldolgozza, értelmezze, s egy elmélet részeként magától kellőképpen eltávolítsa. A következő írás címe: A kötetlen műfaj törvényei, alcíme: Az csszéirodalom és az esszéjelleg az újkor kultúrájában. Kiindulópontja az egyetlen olyan mű, melyről bizton állítható, hogy esszé, ez pedig Montaigne műfajteremtő munkája: az Essais. Minthogy Montaigne-nál a személyiség önmagát határozza meg, „végérvényesen sohasem lesz meghatározható: szubjektumként minden egyes alkalommal túllép önmagán mint objektumon, és a következő pillanatban újfent tár- gyiasítja kitágult tartalmát, anélkül, hogy bármikor is kimerítené azt és megállapodna." Az esszé minden lényegi tulajdonsága voltaképpen innen eredeztethető: vonzalma a paradoxonok iránt, műfajfelettisége, az, ahogyan az univerzális témákat konkretizálja és rögzíti az emberi megismerés és cselekvés összes válfaját. Az esszé és a mítosz összevetéséből vezeti le Epstejn az általa esszémának nevezett terminust - az esszéírói gondolkodás alapegységét, amely egyesíti magában a konkrét költői képet és az eszmei általánosítást. Azután egy teljes fejezetet szentel az esszé irodalmi terjeszkedésének, vagyis az irodalmi műfajok (közülük is elsősorban a regény) esszésedésének. Végül pedig az esszé határait a végletekig kitágítja, és az esszéizmust kulturális jelenségként, sajátos világlátásként úja le. Egy esszéről szóló tanulmánytól az olvasó a következőt várja: a szerző járja körbe a témát, köreit egyre szűkítve jusson el tárgyához, majd egy jól kiszámított definícióval ragadja meg. Epstejn módszere ezzel homlokegyenest ellenkező, s tegyük hozzá: az esszéhez inkább méltó. Egyre nagyobb körökben járja körül a témát, és ahogy távolodik tőle, mind jobban kitágítja annak határait. Tanulmányában épp ez a nagyszerű: az esszét irodalomtudományi vizsgálat tárgyává teszi, miközben írása a tanulmány műfajának esszé- sedését példázza, s a szerző esszéista világlátása nyilatkozik meg benne. A Hit és kép című tanulmányban Epstejn a vallásfilozófia területén kalandozik. A lábjegyzetből kiderül: ezt a cikket eredetileg bevezetőnek szánta azonos című könyvéhez - minden bizonnyal ennek köszönhető inkább összegző, áttekintő jellege. Jórészt az orosz vallásfilozófia legjelentősebb gondolkodóitól vett idézetekből áll - ezek hivatottak érzékeltetni azt a kontextust, amelybe Epstejn a saját hitetlenség-elméletét kívánja beilleszteni. Elméletének kulcsszavai - elidegenedés, idegenség, a Másik, a Nem Emberi - ugyancsak ismerősen csengnek. A vallásfilozófiai eszmefuttatásoknál érdekesebbnek tűnik a hit kérdésének esztétikai, művészetfilozófiai aspektusa, erről azonban nem itt, hanem majd csak a következő tanulmányban, az avantgárddal kapcsolatban olvashatunk bővebben. Itt csupán bevezeti és tisztázza az alapvető fogalmakat: az apofatizmust, a teomorfizmust, az (epstejni) új középkort, a nem-hitet s a nem-képet. Véleményem szerint a tanulmány eredetisége nem annyira a benne kifejtett tézisekben, sokkal inkább a szerző kísérletező hajlamában rejlik. Különféle tudományterületek (a teológia, a filozófia, a pszichológia) terminológiáját elegyíti szabadon, hogy létrehozzon egy újabb formanyelvet, amelynek segítségével értelmes mondatokat lehet megfogalmazni a XX. századi művészet értelmen túli vagy értelmet nélkülöző jelenségeiről. Az imént említett kötetből további három tanulmányt olvashatunk még magyarul, melyek közül egyedül Az avantgárd és a vallás című foglalkozik behatóan hit és kép, vallás és művészet párhuzamával. Az Epstejn-alkotta „meta- terminológia" máris működésbe lép: az avantgárd, a szent együgyűség művészete mint rossz gúnyától, megválik a „megértés" és az „élvezet" hagyományos esztétikai kategóriáitól, s helyettük a vallási tudathoz köthető „kétely" és „hit" övezi. Az avantgárd hitet követel befogadótól, művésztől egyaránt - hitet az alkotásban megnyilatkozó, kultikus tisztelettel övezett személyiségben. Az avantgárd művekkel nem lehet azonosulni, mondja Epstejn, nem lehet őket megérteni, csupán jól-rosszul interpretálni, következésképpen 119
