Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Géczi János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz (Időtlenség és pusztulás)

Nem akarok a halottad lenni: halott testben halódó s mégis az leszek. Magyar nyelvi Sajgó öröm egymásba belepusztulni: a te fogad az én fogam a késem a te késed s a vetőhálónk közös.

Hosszú történetünk azt suttogja egyazon szörny különböző végtagjaként egymással viaskodunk s aki a gyilkos lesz az öngyilkos is - pereg a képsor a hártyafalon.

Mögötte a másik: a közönyös kozmoszban nyílt szélcsend. Nem történt semmi. Nem történik semmi. S nem fog történni semmi.

Az öröklét tátog. Néhány anyaglabdacs keletkezik s zúg el.

Időtlenség és pusztulás

A verset 2000 júliusában írtam, talán a hónap utolsó hetének egyik hajnalán, Veszprémben. Néhány napja érkeztem vissza a rövid adriai nyaralásból - amelynek, így alig egy évvel később, már tudható, bárha anyajegynyi, de életveszélyes következményei mutatkoztak. A délvidékben mindig van halálos jegy, időtlenségben rejtegetett pusztulás; idillje ritkán tűri meg magában az egyedit, az egyszerit. Itthon in- fernális látvány fogadott. A veszprémi, a várfalig fölkapaszkodott kertünket földúlta egy szélvihar. A feketerigók kilátópontjaként szolgáló termetes törzsű paradicsomi koronájú hársról lehasadt, s az aljnövényeket zuhantában összezúzta egy vaskos ág. Szinte minden évben előfordult ilyesmi, a meredek hegyoldalt benőtt erdő fái mind elöregedtek, gondozatlanok, e hárs sem másmilyen, s két éve, hogy belécsapott a villám, koronája felét egyszer már beleejtette a Dél című regényembe.

íróasztalomtól a kertet látom: de most csupán ezt a csonka fát nézem. Pusztulása megállíthatatlan, s így kétségbeejtő. Amikor Baka István halálának hírét a felesége a bénulattól szikkadt hangon átsuttogta a telefonon, akkor is ezt a fát bámultam, tekintetemmel ebbe kapaszkodtam. A júliusi reggelen, Krk-ről visszatérten, Istvánt juttatta eszembe a fa, s Ilia Mihályt, Zalán Tibort, Szegedet; azt az öt évet, amelyet egymás közelében töltöttünk, s amely többé nincs.

Vörösmarty apokaliptikus félelmére Baka hívta fel a figyelmemet. Baka gondolatilag kapcsolódott Vörösmarty hoz, s romantikája sem volt számára idegen. S ez volt a pont, amelyből növekedni kezdett a vers - s ahogy sorról sorra terpeszkedett, maga alá temette a hívó élményt, az abban a helyzetben napfürdőzőket, a Mestert, a várost, s mindazt, ami az életünkben közösnek mutatkozott, mint a fatördelő vihar. A nyelv, amely engem létezőként mutat meg másoknak, ehhez hasonlatos szörny, megragad és elemészt, nem hagy belőlem semmit, amit valóban magamnak hihetnék.

Mások életével körbehatárolt életem tényei kifakultak, s létrejött egy másik, belőlem csak néhány pillanatra visszakövetkeztetni engedő, töredék világ. Alakította ma158