Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Szabó T. Anna: Horog (Az életről s a létről)
Szabó T Anna Horog az egérárpa apró horgai a tenyér érdes bőrébe akadnak kőtörmelék között rézsútos árnyék ereje van a napnak üres peron rozsdás sínek sáros keréknyomok súrol a félérett kalász érzem tehát vagyok Az életről s a létről Ez egy egészen friss vers, kivételesen még a megírás pontos dátumát is tudom: 2001. január 28. Azért ezt választottam, mert rövidségében is koncentrálja az engem mostanában foglalkoztató kérdéseket, és nagyszerűen alkalmas vers és valóság viszonyának megmutatására. Zavarban vagyok, hogy a technikával vagy az elmélettel kezdjem-e, de talán szerencsésebb először a vers eleven testét, vagyis a hangulatát, alapkérdését felmutatni, mielőtt nekilátnánk a boncolásának - ha forma és lényeg problémája egyáltalán szétválasztható. Nem szeretek magamról írni. Sokáig szerepverseket írtam, de a bujkálás helyett most mintha kezdeném megtalálni a módját annak, hogy ne az életemről beszéljek, hanem a létemről - arról tehát, ahogy a meghatározott élettények a létezés egészébe ágyazódnak. Ez a vers is ennek a kísérletnek a része: a benne megjelenő elkülönülő érzékietek egyetlen pontba fókuszálódnak, így próbálnak eljutni egyfajta bizonyosságig. A kiindulás és a fókusz ugyanaz: az az érzés, ahogy félig zárt tenyeremen végighúzom egy gyomnövény kalászát. Szórakozott mozdulat ez, a városból kiszabaduló ember önkéntelen cselekedete, olyan, mint a fűtépkedés, virágszimatolás, levélmorzsolgatás, vagy egy fakéreg szinte véletlen végigsimítása: tiszta érzéki öröm, az eleven világ megtapasztalása. Az egérárpa kalászának hosszú szálkái vannak, ahogy az ember rámarkol, aztán kihúzza a kezéből, a pici horgocskák meg-megakadnak a tenyér bőrének mintázatában. Névtelen érzés ez, nehezen megfogalmazható, ahogy az érzékietek általában - de nagyon intenzív tapasztalat, ha át merjük engedni magunkat az érzékelésének. 145
