Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Karafiáth Orsolya: Két utcakő (Flora és Florence)
Flora és Florence Ezt a verset két évvel ezelőtt, decemberben írtam, és talán legkedvesebb dolgaim egyike. Szegény barátaim kicsit meg is utálták emiatt, hiszen minden adandó alkalommal ezzel zártam a felolvasásokat. A megírásának körülménye nagyon jellemző rám: az egyik szemináriumon kezdtem el, és a másikon fejeztem be. Mondhatni kettős kudarcélmény hívta életre bennem e sorokat: maga a szomorú sztori (erről majd később), valamint egy tanulmányi ballépés. Füst Milán Adventjáról kellett előadást tartanom, ami sajnos siralmasan sikerült. Olyannyira, hogy a tanárnő félbeszakított, nem is akármilyen szavakkal: „Elég, ezt azonnal hagyja abba! Ilyen bornírt emberrel még nem találkoztam. Levitézlett, Orsika, menjen a helyére." Aztán a kegyelemdöfést is megadta, amíg a padok felé poroszkáltam: „Látjátok - fordult a többiek felé - írogathat ez, de attól még primitív marad." Fájt. Leültem, és a múlt emlékei között kerestem vigasztalást. E múlt akkor épp a nyár vége volt, mikor egy hetet Prágában töltöttünk. Ezt az utat gyógyírnak szántam, hogy ismét összerakjam „lelkem cserepeit", ugyanis előtte ért véget egy ugyancsak viharos kapcsolatom a vers megszólítottjával. Nem kellett nagyon igyekeznem, elég szerencsés macskatermészet vagyok: mire megérkeztünk, a végignevetett út után a bánatom tűnni látszott. (Segítettek a becherovkák és a sörök is, nem tagadom...) Aztán folytatódott a hét, azaz a komplett őrület. Barátnőmet és engem már második nap kiközösített a társaság (a lakótársam nőjét szikár alkesznek neveztem), tehát kettesben indultunk el felfedezni a várost, illetve annak férfiállományát. Sikerült. Mire kibékültek velünk (be kellett látnom, hogy alkoholista az, aki annyit iszik, mi, csak épp nem szeretjük; ezért Mónitól elnézést kértem), már teli voltunk kalandokkal, történetekkel, és indulhattunk is haza. Bevallom, Prágában a csalárd szívtipró eszembe sem jutott. Sőt, aztán se túl sokszor, de annyira szeretek szerelmes verseket írni, őrá meg olyan könnyű emlékezni, hogy adta magát a dolog. Am ott, azon a borzalmas órán ilyennek láttam az utazásomat, és nagyon erősen arra gondoltam, én vagyok a világ legboldogtalanabb embere. Se Füst Milán, se szerelem... elkészült hát a mű első fele. Következő héten pótelőadást kellett csinálnom, ezúttal Hamvas Karneváljáról. Szerencsétlen módon hasonlóképpen abszolváltam a feladatot („Vízfejű idióta, hát nincs téma, amiben jártas lenne... Ne nevessen, a vizsgán is így fog lelapulni, elhasal, meglátja, aztán tengetheti a földszinten az életét!") Ismét helyemre kúsztam, és megtaláltam a vázlataimat. Még az óra vége előtt elkészült a vers... Most pedig arról, hogy honnan a cím, és honnan a két név: mindez nem saját ötlet, a prágai metróban adta Ildi (a másik kiközösített) egyik furcsa megjegyzése. Nézegettük, hány járat van (három), és hogy mik a megállók nevei. Ezek között bukkantunk rá Flórára és Florence-re, s ezek tényleg a lehető legtávolabb voltak egymástól. „Olyan, mint mikor a szerelmeseket a szülők elválasztják egymástól" - sóhajtotta Ildi szomorúan. „De mi összehozhatnánk őket - mondtam én, és elővettem a táskámból a két tegnap felbontott utcakövet - egyiket elnevezzük Flórának, másikat Florence-nek, és mindig egymás mellett tartjuk őket!" Ildikó megnyugodott, rendbetettük az életet, folytatódhatott a nap. 143
