Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Dobozi Eszter: Tükröződések (Rejtőzködő? Megmutatkozó)

mert kimondhatatlan volt és felfej thetetlen, mégis való, percnyi nyugtalanságot keltett. Olyasmit, mint egy sejtelem. Mint valami vagy valaki, amire, akire nagyon várunk.

Ez - a jobb szó híján - hangulat vagy megérintettség mintha nyomtalanul elszállt volna az újabb események sodrában. A díszebéd feszesen társalgó résztvevőinek körében és a búcsúvacsora vendégseregletében örökre elfelejtődni látszott. Majd elnyelte a gyors csomagolás igyekezete. S a látvány látvány hátán. Még egy séta a vasárnap rövid délelőttjén csaknem alvó fővárosban. Egy pillantásra a téli kikötő. Repülőtér. Felszállás a koradélutáni estében. A világosság elhalása odaföntről nézvést. A viharos út.

Fél évig szunnyadt érintetlenül. Mi is? Emlék? Ki nem gondolt goirdolat? A még nem gondolt gondolat? A még nem gondolat, de már több mint érzéki benyomások kavargása? S egyszer csak sodróbb lendülettel, mint az eredeti élmény maga, a legváratlanabb pillanatban felszínre tör. Ellenőrizhetetlenül, önkényeskedve, követelőzve. A helyszín: egy tanterem. Tanóra. Orosz Éva Andrea Csehov Sirályát tanítja a zeneművészeti szakközépiskola 11. osztályában. Jó hallgatni a szép beszédű tanárnőt - a látogatásnak tulajdonképpeni céljáról is megfeledkezve. A jellegzetes csehovi miliőről beszélnek - a tanárnő és a gyerekek. A tanárnő felmutat egy képet: „Tó, felhő, sziget". Orosz István rézkarcát. A magyarázatot elnyomja a ráeszmélés hevessége: ebben a pillanatban pontosan tudja, mi is annak a fél évvel, aztán pedig majd másfél évtizeddel korábbi tavi látványnak a rendeltetése. A gomolygó öntudatlanságból valami tudatosult. Ám még mindig kimondhatatlannak, megnevezhetetlennek maradva. Magában tartva továbbra is a titokzatos lehetőséget: a káoszból majdan megformálódó tartalmat.

Egy újabb egész esztendő vonul el: zord és zajos, csöppet sem lírai esztendő. Sok gyásszal a végén. Minden elmélyülésre, elcsendesedésre alkalmatos egy-két, olykor fél napért is külön meg kell küzdeni.

Ezúttal a forma felől közelítve - pontosabban a formával való játszódással - jut el ugyanoda: a gondolatelőttes káosz és a nyelvi kikristályosodás közötti belső útban arra a pontra, amelyen már egyszer megállott. Kétszer tizenegy (az I. rész 4. sorában megzökkenő) ötödfeles j ambus a lermontovi rímegyüttessel kombinálva. Az első sorok hevenyészett lejegyzésekor még bizonytalan, innen hová juthatni el. A nem túl testes forma és az emlékfoszlányok találkozásában milyen tartalom bontakozik ki? (Nem tudhatni, hiszen a vers nem egyszerűen egykori hangulatok egymásra montírozásáért, nem azoknak a bizonyos egyszeri élményeknek a rögzítéséért íródik. Ha emlékidézés, élményfelmondás volna csupán, nem kellett volna legalább másfél évig az öntudatlanság homályában lappangania a témának. Az élmény ugyanis lejegyezhető - keletkezése pillanatában - akár a napló közvetlenségével is.) Lehetetlen még látni a kétszer tizenegy sort összekötő címet: Tükröződések. S hogy mi tükröződik, miben? Mi által?

E ponton engedtessék meg a szerzőnek visszavonulnia. Az olvasóra bízva (ha lesznek olvasói) az értelmezést. A verssé szerveződést megindító élményegyüttes fölidézése ellenére is hadd kísértse a lehetetlent: a rejtőzködő megmutatkozást. A megmutatkozó rejtőzködést.

136