Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Aczél Géza: vé (A politikum diszkrét bája)

berekre, a korrodálódott testeken átsuhanó röpke örömökre elég jó az antennám. Génjeimben hozom őket az előidőkből, művészi kezelését pedig a ravasz Illyéstől és a drámaian nagy Füst Milán-i manírokból lestem el egy életre szólóan. Ereztem, a történelmi eseményeket ezen a kis zenészen kell átvezetnem és emberközelből hitelesítenem. S mivel magam is a változások szimpatizánsaként, egy nagy zenekar szerény hegedűseként, a múló időtől megérintve szocializálódtam, nem volt túl nehéz dolgom. A zenész pszichéjét becsomagolhattam a zenéhez nem értő, de a műfajt messziről tisztelő, másféle kreativitásban jártas ember halk áhítatába, a templomot inkább csak műemlékként látogató, épp ezért a vaskos épületet bizonytalan misztikus képzetekkel is szétoldó lény szürreális hangulatába.

Különösen úgy, hogy ez a hangulat a mélytudatban geografikus-kulturális élményeket is mozgósíthatott. Az ódon Prágáét, melynek szépségeit - a sok egyéb turisztikai és „delegációs" rohanásokkal szemben - komótosan és élvezkedve dolgozhattam fel magamban egy hosszasabb nyaralás alkalmával. Kezdve a lenyűgöző óvárostól a még mindig ó újvárosig, a Károly-híd eleganciájától a belváros kafkai utánérzéséig. S hogy azért sznobok se legyünk túlságosan, az élmények popularizálásában segítettek a hangos sörözők, a svejki vidámságok, a gasztronómiára már akkor is fogékony utazónak zelleres, knédlis, enyhén németes ételeket hajszoló ízlelgetései. S a sok irodalmi élmény mellett a pályakezdő költő egykori sógorának, Oravecz Imrének számára modellértékű, azóta klasszikussá szépült Prága-versei, Kafkástul, ezoterikusán, beteges érzékenységgel. Ezekből az empatikus illatokból kellene érződnie valaminek a versben, mikor hősömet a prágai utcán hazavezetem.

S még valami. Sok, többnyire terméketlen időt töltöttem el életemből a vers vizuális élményének és lehetőségeinek vizsgálatával. Bosszantott, hogy az irodalomtudománynak erre nincs szeme, holott a lusus poetici-től a neoavantgárdig szinte kikerülhetetlen ez a kérdés. Ugyanakkor kevés elméleti patronnal és a magyar vers szerény hagyományaival a hátam mögött nem merészkedhettem messzire. A csapáson a dilettánsok is nagyon jöttek. Egy kis könyvecsét - majdnem úttörő módon, ám sok szakmai hibával - magam mögött hagyva gyorsan kihátráltam a zavaros képből. A nosztalgia azonban megmaradt. Az avantgárd képzőművészek és konstruktőrök iránt is, a vizuális költemények iránt is. Ez idő tájt írtam nagy temetői posztmodern című versemet, melynek tengelyében egy szépen szerkesztett, nagy kereszt áll. Emitt egy vé - victoria, hogy győztünk. Azóta már azt is tudom, a kérdés politikai oldala még a vizualitás problémáinál is nehezebb, álló helyzetben, szövegszerűen szinte megoldhatatlan.

így aztán a (vé)gére már csak egy kétely marad: jó vers-e a vél

118