Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 7-8. szám - Ágh István: Egy régi kisfilm elképzelt folytatása (Véletlen visszatalálás)
Véletlen visszatalálás 1998 januárjában, hatvanadik évem betöltéséhez közeledve írtam a verset. Véletlen visszatalálás indította el. Egyszer csak ott találtuk magunkat, ahol harminc évvel előbb fiatal házasként éltünk, a budai Máriaremete utcájában. Schéner Mihály születésnapi köszöntésére és kiállítására indultunk a Remetei (akkori Dimitrov) útra autóbusszal az ismerős városrészbe, mégis egy apró változás, az új megálló beiktatása megzavarta tájékozódásunkat, s ott szálltunk le a régi ház közelében, s bekanyarodtunk az Ábránd utcába. Az utcanév valóság, nem költői szimbólum, mégis kifejezte akkori ábrándjainkat. Fiatalos remények gazdagították azt az öt albérletes évet. Szegények voltunk, valamelyest kiszolgáltatottak is, de az évszakok a gyerekkori igaziakat idézték, hegyek fogtak körül bennünket, virágzó kertek, rigó volt a barátunk s fülemüle trubadúr éneke a szerelmünk, télben is nyár a fenyőfa, s a háziak kuvasza, mint nyári hószobor állt őrt. Az egész környék gyönyörűen vidékies volt a városhoz képest. A tüzelőszállító fuvaros lovasszekérrel, szeneslegénnyel járta az utcákat, kémények Ábel-füstje szállt ezüstösen a magasban, nyugalmas kocsmák, zöldvendéglők fogadták a betérőt, mi meg a barátainkat, akik egyszerre vendégségbe és kirándulni jártak hozzánk. Ide született kislányunk, itt kocsiztattuk a Nagyrétig, itt tanult járni. S mikor már saját lakásunk lehetett, többször kirándultunk erre Zuglóból, hogy benézzünk az utcáról az udvarra, a kicsi házra, lestük, megvan-e még a kutya, az a mindig fehér kuvasz, s mintha mindig ő lenne ott az elsőtől egyre több nemzedéknyire is, a Betyár. Ha nem a valóságban, akkor álomban jelent meg Máriaremete. Színevesztetten, mindig félhományban estek meg a dolgok. Mintha ennek a versnek a valósága is álom lett volna, szorongó tétovaság, álomi kétértelműség. Az időből véletlenül előnyomuló emlékek, s a kontúrok torzói maradtak, melyekből nem tudható, az első benyomások-e, vagy a kiürült múlt halomba dobált roncsai. Hazaérkeztünk, ahova nem mehetünk, vagy csak a kulcsunkat veszítettük el? Sötét, nyirkos januári koraeste volt akkor, túlvilágian rideg. Erre vetült rá ott azonnal a régi kisfilm, s megindította volna folytatását, az újabbat, most már csak ezt a verset, hiszen szalagra venni nemcsak ugyanúgy, de ugyanazokkal sem lehet már. Alkotóját, Simonffy Andrást, három éve búcsúztattuk el a kisoroszi temetőben. Valójában a gyász képei vetültek a megírandó vers tájára, a múlandóság hangulata tért vissza a régi kisfilmre hangolódott régi versre, s együtt mindkettőre, mikor még Nyár volt és elmaradt az est, ahogy arra a korabeli vers címe is utal, melynek írásmódját a visszapörgetett filmszalag képsora határozta meg. Minden a végétől történik visszafelé a felvétel határai közt. Azonnal múlttá változott a jelen akkor is, egyszerre valahai, bár még ott vagyunk a visszakattintott időben. Akkor mi játszottunk vele, harminc év múlva az idő játszik velünk. A kisfilm folytathatatlan. Vesztésre állunk. Ez okozza az Ábránd utca csöndjének titokzatos szomorúságát. 98
