Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Veress Miklós: Plágium (Tücsökzene és lepketánc: Egy kis nátha)

nyeiből is oly nagyon eltanult fogással jönnek a három sorok: „hadd rám ezt a könyörtelen reményt, / hogy létünkből huszonhat év - örök / mert abban nem halott Senki sem: alszik".

Nem intimitás, hanem fölnyitható költői titok, amit a múlt átjátszik a jelenbe: egy emberpár létének egy évvel megtoldott negyedszázada az enyimé és azé is, akit Hónak neveznek ily régóta verseim, melyekben a remény mindig le tudta bírni azt a tragédiát, melyet nagy halottamnál (vagy halottaimnál? - hiszen voltak néhányan) mégsem. Ezért oly átjátszásos megint a vég-tercina, benne Dzsuang Dszivel, Shakespeare-rel és Halhatatlanommal: „S míg önmagámtól különbékülök / ujjászület Shakespeareként Dzsuang Dszi, / s avóni hattyú száll e lepkeként."

Mert: „hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,

A lepke őt és mindhármunkat én."

Ám: „Hol a szép lepke!"

2001. február 4-én.

82