Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Veress Miklós: Plágium (Tücsökzene és lepketánc: Egy kis nátha)

Weöres Sándort. Ma már nevetséges, hogy csak műfordításai és „gyerek-versei" (ld. Lóci-ciklus) révén lehetett méltatni soká, holott már nem csak egy vezér, de legalább három (mert Hitler után Sztálin és Rákosi) tűnt el nyomorúságos életünkből. Szabó Lőrincet pódiumon kaposvári diákéveim alatt csak ugyanolyannak lát- hattam-hallhattam, mint Kaffka Margitot (Pétiké jár), s még egyetemista koromban is rám csodálkoztak tanáraim, ha másként is láttattam alakját.

De vissza a véletlen szerencséhez! A Táncsics Mihály gimnáziumban fölfigyelt rám egy fiatal tanár, ki voltaképpen nem is tanított, csupán ott lakott a pedellusi szobában, melyben a cigarettabűzt le^Jeljebb borszaggal lehetett volna elviselhetőbbé mixelni. Amolyan rebellis diáknak számítottam akkoriban, ötvenhat után, s ő sem véletlenül került, gondolom, száműzetésbe pesti úri otthonából, melyben aztán jártam egyszer. (Nehezen találtam oda, pedig a „Fehér ház"-zal szemben volt, de hiába mondta így, akkor még nem tudtam, mi az, s mások is csak suttogva emlegették annak a nevezetes erőd-épületet.) Mindig megkínált borából s nem egyszer nem is egy pohárral, miközben olyan költőkről beszélt, akikről tanórán nem eshetett szó. Csató tanár úr mondta egy akkori versem kapcsán, hogy olyan vagyok, mint Komjáthy Jenő. Minekután ki akartam kölcsönözni - titokban - a könyvtárból az illető műveit, de azok nem voltának, s kezembe adták Komját Aladárt. Utána egy ideig eltanácstalanodtam, de nem mertem vélt tévedését fölemlegetni.

Másodikos lehettem, amikor kezembe nyomta a Romlás virágait, s megkérdezte tőlem, hogy hűtlenül hű fordítóim közül ki állt hozzám legközelebb. Akkora már végigolvastam Kosztolányi modern költőit, sőt, talán az idegen költőket is tőle, Tóth Árpád műfordításai is benne voltak akkoriban kiadott könyvében, de mindkettőjüket akceptálva is, haloványabbnak éreztem mindenkit Babitsnál és Szabó Lőrincnél. Az Örök barátaink (mert ezt kaptam kézbe) szerzőjében azonban valami olyan félelmetes erőt éreztem, melyhez foghatót csak akkor, amikor Csató tanár úr - tiltott borozgatások közepette - az Isten szörnyetegéről, Adyról beszélt. A Baudelaire-i Abel és Kain, vagy az Egy dög, nem is szólva a híres Ej volt egy iszonyú zsidónővel az ágyon... című költeményről, megerősítették bennem a hitet, hogy csak a lét poklának ilyen mélységeit illik megismerni, ha az ember szabadon akar a magosba szállni. Akkoriban szinte csak világirodalmat olvastam, zsebpénzeimből és első honoráriumaimból vásárolván műfordítás-gyűjteményeket. Emlékszem, ez idő tájt jelent meg Kardos Lászlónak, kit csak jóval később ismerhettem meg, Ezer álarc mögül című könyve. De arra is emlékszem, hogy én Szabó Lőrinc- cel miként hasonlítottam össze magamban: a professzor úr valóban álarcok mögül nézett ki, a Sátán műremekeinek poétája viszont belebújt mindegyik választott, kisebb vagy nagyobb mesternek a bőrébe.

S ezen irhák (mint később azt költészete is bebizonyította) nem jelmezek voltak.

Hogyha Csató tanár úr még elkövet valami vétket kaposvári száműzetésében, akkor bizonyára hamarább kerülök közelebb a Szabó Lőrinc-i lényeghez, de hibáit megbocsáták, és visszatért a fővárosba, így magamra maradtam kétségeimmel, valamint a kötelező tananyaggal. Ez utóbbiba beletartozott 57-től ismét az orosz nyelv. Utóbbi tanulását akkor kezdtem komolyabban venni, mikor rájöttem, hogy

78