Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Bertók László: Állunk a világ közepén (A valóság s a tény)

ami a választottat megelőzi, már a címe, A valóságnak nincs neve miatt is a tárgyhoz tartozik: „Többé ugyanúgy sohase / de mindig akkor s ugyanott / odaképzelem a napot / ahol lennie kellene /... s a valóságnak nincs neve / csak ősz van tél van hazudok".

Nos, mi lehet az írásom elejére tüsténkedő tizenharmadik, az Állunk a világ közepén valósága? In médiás rés kezdődik, mintha máris történne valami, mintha fontos dolgok történnének („Elszalad ami esemény / de úgy tesz mint ami marad"). Talán most hinni lehet. Végre. Az eseménynek az a természete, hogy megtörténjen, elszaladjon, felhívja a figyelmet, kíváncsivá tegyen, vagy elfedjen, eltakarjon, becsapjon. Elhitesse, hogy az a valóság, amit te látsz. Aki melletted áll, annak nem teljesen ugyanazt mutatja, s ha igen, ő akkor sem ugyanazt látja belőle. De lehet beszélni, vitatkozni róla, megegyezni valamiben. Elfogadni vagy nem elfogadni. Esetleg olyannak megtartani közösen (akár megesküdni rá), hogy az volt, olyan volt, csak olyan lehetett amilyennek láttad, láttátok. A versben, a vers szerint itt most többen is ugyanazt látják, ezért van, hogy az esemény „úgy tesz mint aki marad", „kihordjuk az asztalokat", mert a gyűlésnek, murinak, zárszámadási taggyűlésnek, nyugdíjas találkozónak, temetésnek, valaminek vége van. S „a folyosó is csupa fény", jöhet a tánc. Bizakodni, rendet csinálni, jönni, menni lehet. Bátran, szabadon. Egészen odáig, hogy kimondassák: „állunk a világ közepén". Ide gyűlik, itt ér össze, feszül meg, s innen gurul, hömpölyög, robban, robbanhat széjjel minden. Az történik, amit akarunk.

Például: „kisüthetünk akár a nap", s körülöttünk forog (foroghat) a naprendszer, tőlünk függhet a fény, a meleg, az élet. Vannak pillanatok, amikor gátlás nélkül, őszintén, önfeledten lehet érezni ezt. Hogy méltán-e, jogosan-e, szabadon-e, az majd kiderül. Kiderülhet, persze azonnal is, ha az asztalokkal együtt kihordott üres poharakra esik a pillantás, s a lélek (a vers) aljára, a padlóra a gondolat. Hogy az, amiről eddig szó volt, ami mint az eseményről szóló beszámoló készül, hogy „ez is csak egy költemény". Fantázia, kitaláció. Erőtlen, komolytalan, semmire se jó. Mennyi följegyzés, legenda, iskolai tanóra arról, hogy a vers, „amely megváltoztatta a csata kimenetelét", a világot stb., s a keserű tapasztalat, hogy egy fenét. Belépő csupán oda, ahol minden megvan s elérhető, ami az ismert valóságból hiányzik. Virágszál, amit ki lehet tűzni a sapkára, a gomblyukra, oda lehet tenni a sírra. Jobb kedvünk, nagyobb önbizalmunk lesz tőle, s az is megeshet, hogy megbabonáz némely tekintetet. De a nagy dolgokat nem ő intézi, nem képes megváltoztatni, helyükre rakni.

Merthogy „van a valóság s van a tény", s a vers a tény, a jelenség, a történet része, bizonyítéka csupán. Közte és az igazi valóság között legfeljebb a tétova, az esetleges, a vakmerő vagy a gyáva gondolat van. Ami arra inspirálhat, hogy mindkét irányban elinduljunk, tájékozódjunk, hogy megismerjünk. S mintha nem is önmagunk miatt ordítoznánk („ordítozunk hát nagyokat"), hanem a valóság, a tőlünk független mindenhatóság szándékából, parancsát követve. (Érdekes, erre rímel, ahogy aztán 1989-ben, 1990-ben a valóságban megtörténtek a

73