Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Tőzsér Árpád: Capriccio (Az "első ok" léte s az olvasó valósága között)

csak vehiculuma valaminek, hogy a versesztétikum értelmében a „külső" is inkább csak a „belsőnkről" tudósít, mintsem valami ismeretlen, az érzékeinktől független anyagtartományokról: akkoriban csaknem olyan hirtelenséggel szabadult föl bennünk a nagy „agnosztikus" lélek, ahogy 1945 után a nagy materialista természet.

Én is kiadtam 1970-ben egy esszékötetet, s akkor, amikor nálunk (értsd: a szlovákiai magyar irodalomban) még javában Fábry Zoltán valóságirodalom-elméle- te volt az irodalmi kánon, a könyvem borítójára - nem minden neofita dölyf nélkül - Az irodalom valósága címet írtam. Persze még nagyon távol voltam az olyanfajta mai megfogalmazásoktól, mint a „szimulatív irodalom jelei sem valóságokat referálnak, hanem csak róla tett kijelentéseket", de azért Roland Barthes nyomán már én is leírtam, hogy a „vers verbális lehetőség, amelyről érett gyümölcsként hullik le a jelentés" (vö. T.A.: Az irodalom valósága, 1970., 65.o.), ami alatt természetesen azt értettem, hogy a versjelentésnek sokkal inkább van köze a vers sztalagmitként növekvő önszövegéhez (azaz a szóhoz, mondathoz szervesülő újabb szó és mondat lánc-természetéhez), mint az eleve adott ún. valósághoz, alapjelentéshez, apriori tételekhez.

S az igazság az, hogy ma, 2001-ben az utóbbi fogalmak értelmében felvetett „vers és valóság"-viszony engem már nem is érdekel különösebben.

Lehet persze a „valóságot" nemcsak a verset megelőző gondolatként, tételként, tézisként vagy tükrözési tárgyként értelmezni, hanem például olyan deista „első okként" is, amely mintegy elindítja a szövegstrukturálódás folyamatát, de a műegész későbbi alakulásában már nem vesz részt. (Alkalmasint ezt hívták a hagyományos poétikák ihletnek vagy élménynek.) Továbbá: a mű virtuális jelentése tulajdonképpen csak az olvasóra, tehát valami művön kívülire vonatkoztatva válik valóságos jelentéssé, azaz az esztétikumképzés végső fázisában a „valóság" megint megjelenik. S végül: a „jel valóságreferenciája" akármennyire is csak a „valóságról tett kijelentéseink" tartalmával (s nem magával a „valósággal") egyenlő, szintén valami művön kívüli (egyezményes) jelentés (azaz nem szövegfüggő üzenet). Az esztétikumképzés során összefüggővé válik ugyan (a képzés egyik fő célja éppen ennek a „függésnek" a kialakítása), de az alkotó ezt is valamiféle „valóságként" kezeli, és mint ilyet, nem kerülheti meg. (S ha megkerüli, akkor a „műve" halandzsa lesz, esetleg dallamtöltelék a la Amadé, vagy ahogyan az eufémia mostanában nevezi az ilyen nyelvi képződményeket: posztmodern szöveghalmaz.)

Az alábbiakban „versnek és valóságnak" ez utóbbi vonatkozásait próbálom megvizsgálni egy konkrét szöveg példáján, a konkrét szöveg pedig legyen a Népszabadság 2001. február 3-i számában megjelent Capriccio című, egészen friss saját versem.

Az 1960-62-es években tényleges katonai szolgálatomat töltöttem. Főleg csehországi városokban szolgáltam. A katona (különösen a sorkatona!) kicsit - akarva, nem akarva - mindig visszazuhan a vegetálás szintjére: csak az evés, ivás és a nemi élete érdekli. A vers alaphelyzete (a cseh cigánylánnyal való szexuális kaland) valóságos, azt azonban az olvasóra bízom, hogy megfejtse: a jelenetben a szerző- e a „virágzó katona" vagy valaki más, s a szerző mondjuk a „képzelt néző"? Mai

67