Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Horváth Elemér: meztelenül (Kommentár néhány hónappal később, 2000. december 15-én)

szemlélet is, összemosni igyekezett a különbséget emigráció és száműzetés között. Ma is képtelen vagyok Rákóczit vagy Kossuthot emigránsnak tekin­teni. A döntő különbséget a két szituáció között a távozás szabad elhatározá­sa és a távozás kényszerből történése határozta meg. Kényszerből távoztam, s meggyőződésem szerint a legnagyobb kényszerből: az életemet mentet­tem. Évekkel később Aczél Tamás, New Yorkban, azt mondta nekem: „Jól tet­ted, hogy eljöttél. Kivégeztek volna, ha maradsz." Az emigráns egyszerűen csak jobb életet akar magának és gyerekeinek, a száműzött élet és halál kö­zött választ. Lényegében nem merő politikai döntés volt a távozásom, ha­nem mélységesen egzisztenciális döntés. „Nem ezek miatt hagytam el hazá­mat/ hanem mert életem veszélyben volt". Ezt éreztem '56-ban, és percepci­óm, akkor is ha teljesen alaptalan és hamis, a valósághoz tartozik. '89 óta viaskodom azzal, hogy egzisztenciális helyzetemet tisztázzam. Egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog. Inkább az derült ki az évek folya­mán, hogy nincsenek végső, egyszer s mindenkorra érvényes válaszok, hogy a bizonytalanság az emberi élet állandó kondíciója. Ahogy egy másik versemben megfogalmaztam: „minden percben a világ vége van". Az élet­hez való ragaszkodás elemi. De kizárólag enyém-e az életem? A kérdésre ne­héz válaszolni. Tartozom-e az életemmel embertársaimnak? Szeretnék igen­nel válaszolni erre a kérdésre. Ugyanakkor és sajnos, tapasztalatból tudom, hogy lehetségesek olyan életkörülmények, amelyekkel szemben a halál elfo­gadható alternatíva. Ahogy az amerikai szállóige mondja: Give me liberty or give me death. Nem kell efféle bölcsességért New Yorkba menni. A vers be­fejezése Petőfire épül. Az életem „nem drágább ma mint '56-ban volt" - írom. Valóban kockára tettem az életem '56-ban: fegyver volt a kezemben. Van ebben valami félelmetes és ugyanakkor kielégítő elégtétel, amit már a görögök is ismertek: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Drágább-e vajon az életem ma, majdnem fél évszázaddal később? Nem hiszem, s ezt ki is mondom. A természetes bűntudatot azért hogy túléltem, ellensúlyozza az, hogy hazaszeretetem, ha ugyan van ilyesmi bennem, nem feltétlen többé. Ami az adott helyzetben azt jelenti, hogy arra, hogy a haza becsületét hely­reállítsa, nem elegendő. „De becsületet visszaadni nem elég". Ez is vissz­hang egy emberi magatartásra. Grotius, amikor Maurice of Nassau politikai tevékenységéért bebörtönözte, megszökött s a francia király szolgálatába állt. „Ha nem kellek a hazámnak, nekem sem kell a hazám." Hogy az én hübriszem nem ennyire kegyetlen, azt annak köszönhetem, hogy ha '56 következményeképpen a haza becsülete csökkent is a szememben, a saját becsületemmel ugyanez történt. Könnyebb volt Grotiusnak: latinul írt a ha­zájában, s latinul Franciaországban. Én magyar költő vagyok - ha ugyan egyáltalán költő vagyok - s nem egy nemzetközileg elfogadott nyelven író reneszánsz humanista. Egy életnyi távoliét után ki kell és ki is merem mon­dani, hogy „szeretek Nyugaton". Ami ismét egy távoli ekhó: „Úgy szeretem Rodostót, hogy..." 27

Next

/
Thumbnails
Contents