Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 7-8. szám - Határ Győző: Verselemzés I-V.

képeslap! ha itt születnék dalban is de élve szebb még szép varázs jó varázs- hókuszpókunyhólakás

E versike klapanciás kuplé-formájából helyesen következtetünk arra, hogy eredetileg is kupié volt, annak szánta szerzője, versbetétnek a Morzsatolvaj c. színpadi játékába, amelyet még 1945-ben írt és elég ostoba volt ahhoz, hogy benyújtsa a Nemzeti Színháznak, ami akkor annyi volt, mintha leeresztette volna a kanálisba, írója akkor még hivatalos naívista volt s úgy képzelte, a parányi édes fészekre, az emberhez méltó lakásra való vágyakozásnak nem kell mindenkor és szükségképpen bűntudattal együttjárnia; az individuális vágyaknak nem kell mindenkor és szükségképpen a közjó, a dicséretes kollektív ösztönök rovására mennie. E sorok írójának ui. akkoriban egy találmány motoszkált a fejében. Szerette volna a kristálygömböt kombinálni egy fényképezőgéppel. Az elgondolás igen egyszerű volt. Abban a pillanatban, amikor a kristálygömbben megjelenik a jövő, nem kell egyebet tennie, mint hogy exponál és előhívja a képet. Előnye, hogy tartósítja a jövőképet, apróra tanulmányozhatja a jövőt akár nagyítóüveg alatt is, arról nem beszélve, hogy a jövőkép kézről-kézre járhat és ki-ki maga megítélheti - kedvére- való-e a rá váró jövő avagy sem.

Mi kár, hogy a szerkentyűt nem sikerült kikísérleteznie. Mert ha sikerül, jövőfényképein láthatta volna, hogy a Rákosi-esztendők lakástermelési statisztikája nemcsak hogy kimerül a Patyomkin-lakótelepek építésében, hanem azt is, hogy az egész Rákosi-garnitúrának mindez már eleve az ösztöneiben volt: Patyomkin- ösztöneik voltak: ideig-óráig, pártnapra, május elsejére - álljon a homlokzat s nem baj, ha nincs mögötte semmi.

De nem azért magyarázom e különben igénytelen versemet, hogy előássam a Rákosi-időket. Mi mindig amúgy is „időket" élünk, s ezeknek az „időknek" a keserű seprője úgy rakódik le idegrendszerünkben, mint valami idegbaj. Kézfejünk nem remeg meg és nincsenek arcrángásaink; de ha a lakástermelés lemaradásáról, az Otépé-kölcsön emberfogó rabságáról vagy a lakások megfizethetetlen, csillagászati árairól hallunk, arcunk megrándul, kezünk ökölbe szorul. Ami nagyon természetes s nem kellek én hozzá, hogy agyonmagyarázzam, miért van ez így - kivált ha családalapító szándékkal együttjárkálókról vagy épp fiatal házasokról van szó. Másra szeretném én ráterelni a szót: egyfajta mentalitás-torzulásra, jó ösztöneink egyfajta fenyegetettségére; lelkifurdalásos szorongásainkra, ha érzéseinket elönti a vágy, a „minden csoda régi házi/nincsen itt mit babonázni/szép varázs/jó varázs/kényes-fényes kis lakás" vágya.

A bűntudat, hogy önző és individualista módra „selymes-pelyhes kis lakásra" vágyunk és vágyőrületünk vakságában észre se vesszük, hogy vétünk az Össz- Szövetségi, Össz-Népnemzeti, Kollektív-Szocialista Nagyon-Nagy Célok Helyes Hozzáállása ellen. Mert ez az érzés a Kádár-konszolidáció alatt is ott volt lezavar- hatatlanul, ott perszeverált idegrendszerünkön. Mert belénkverték, hogy „bur- zsuj" dolog a zongora meg az ezüstkeretes kézitükör s épp ezért aki ilyen boldogít