Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Katona Imre: Sír a Tisza (A tiszai valóság és annak lelki mása)

többségük eliszapolódott, a gödör-tavak elposványosodtak, majd végleg betemetődtek, ugyanúgy, mint a hajdani halastó-rendszer, amely a szabályozások előtti Tiszát végigkísérte. (Ez utóbbiakra hajdan azért mégis nagyobb gondot fordítottak, mint a mesterséges kubikgördökre.)

Az ármentesítés fő célja az volt, hogy a víz mozgását meggyorsítsák, ezért száznál is több kanyart vágtak át.

„A forrástól a torkolatig" című fejezet (86-115) Horváth J. Benő és Bognár Antal írása, melyeket ugyancsak Horváth J. Benő, továbbá Donnán László és Smit József képei kísérnek. Névtelenül és szervetlenül illeszkedik a fejezet végéhez a kanizsai Dobó Tihamérról (1937-1987) szóló méltatás, és néhány tiszai tárgyú grafikája. Egyébként e szerzők segítségével végighajóká- zunk a folyón, talán csak a középső szakaszról tudnak és látnak kevesebbet. Hangulatos, és többünknek is örömöt jelentő két madárportréval indít a fejezet, megtudjuk róluk, hogy a fehér gólyák a bő termésű, kövér réteket, a gazdagságot... hirdetik. Jelenlétük a földek termékenységét jelenti" (88), míg a rejtőzködő, ritka fekete gólya „...az érintetlen, nagy kiterjedésű ártéri erdőknek viszi a hírét." (88)

A fehér gólya emberközeli, fekete társa viszont emberkerülő, és tollazata is a „bujkálás" miatti mimikri eredménye, bár ezt az utóbbiról inkább csak kitalálni lehet, Horváth J. Benő külön nem említi meg, hanem remek gondolattársítással mutatja be a legfelső folyószakaszt: a Fehér- és a Fekete Tiszát. „A természet itt még nagy úr" (92), a táj és a települések is még Kelet-Európa felé mutatnak, szinte jelképes, hogy alább, a régi földrajzi számítás szerint az első jelentősebb településnél, a Tisza-menti Ruhánál volt egész Európa földrajzi középpontja, melyet a századfordulón meg is jelöltek. (95) Kelet és Nyugat mellett a múlt és a jelen is ugyanitt találkozik, mert a városka mellett még megvan egy Monarchia korabeli sétány maradványa, a barokkos (nem hagymakupolás, vagyis nem bizánci stílusú) templomban magyarul zsolozsmáznak, a templommal szemben áll egy „... monumentális szovjet partizán szoborcsoport. Aranyszínű, négyméteres partizán nők és férfiak, hatalmas lendülettel, rohamot kiáltva dobtáras gépfegyverrel támadnak a templom irányába (!)" („Míg Keletről az eszme, Nyugatról viszont a környezetszennyezés első hulláma elérte ezt a Felső-Tiszát is.) Horváth J. Benő valósággal hangot vált, amikor a hegyek szorításából a lapályra ért Tiszáról ír, a zordon Kárpátok után szinte Petőfiéhez hasonló lelkes, empatikus stílusban fogalmaz: a Tiszát szinte megrészegíti a Szabadság, „...állandóan változó, óriási, élettel teli hálót sző a tájba... Itt találkozik a hegyek zord szigora a völgyek gazdagságával. Mindent megtalálunk, de semmi sem állandó." (97) A szerző úgy tekint vissza a Tisza földtörténeti múltjára, hogy állandóan összeköti a mával, és az egyes folyómenti vidékeket a távolabbi rokon tájakkal. A rövid idei árvízi helyzetképet, mely friss fotókkal van illusztrálva, a régi holtágak lefúződése miatti hátrányokkal magyarázza, külön kiemeli a kiskörei Tisza tavat, mely csaknem teljesen - szó szerint - „megúszta" a ciánkárosodást. A múltbeli Tisza egész ártere egyébként leggazdagabb területe volt Európa élővilágának, a száznál is több eredeti kanyar, a sekély talajfelszíni szintkülönbség szivacs módjára szívta be, tartotta vissza a vizeket, táplálta az életet. Mindez a szabályozással csaknem teljesen eltűnt. (105)

A 108. oldaltól a jugoszláv Tisza-szakaszt Bognár Antal külön mutatja be. A folyó 1214 km- es hosszából százegynéhány kanyar átvágásával 453 km-t vettek el, és ezzel a Szeged alatti folyószakasz és az itteni mellékfolyók hálózata jutott talán a legnehezebb helyzetbe. Temesközhöz hasonlóan exponált volt a Körösök vidéke is, de a szakaszos ármentesítés és szabályozás a déli Tisza vidéken kezdődött leghamarabb, és eredményei is itt voltak a legbizonytalanabbak, ezt tetézi a nemzetiségi tarkabarkaság, melynek egyik jellemző folyománya volt, hogy a II. világháborúban az átmenetileg győztes németek Temesközt nem hagyták a szerbek kezén, de nem adták át egyik szövetségesüknek sem (sem a magyarnak, sem pedig a románnak), hanem német katonai közigazgatás alá vonták. (Jellemző távoli példa: a Baltikum legutóbbi felszabadulása után a német Königsberget, Kant szülővárosát, nem ad104