Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Pomogáts Béla: Két búcsúztató között (Méray Tibor és az Irodalmi Újság)

amely hitet tett a magyar forradalom politikai, erkölcsi és szellemi öröksége mellett, jelen volt és beszédet mondott Méray Tibor is: „Harminc éve tartó bosszúállás, harminc éve tartó gyűlölködés - amit a rettegés táplál harminc évnyi megvetés az egyén és a nemzet irányában - elég volt!" Majd éppen három esztendő múltán: 1989. június 16-án ő is ott állott az emlékező és gyászoló százezrek között a Hősök terén, a Műcsarnok lépcsőin a mártír miniszterelnök és bajtársai ravatalánál, majd ő tartott emlékbeszédet Nagy Imre végső tisztességadásánál a köztemető 301-es parcellájában.

Egy történelmi korszakkal: harminchárom esztendővel korábban, elszántsággal és reménnyel telve még Rajk László és társai temetése alkalmából írt búcsúztatót. Most talán kevesebb volt a reménykedés, az igazság kimondásának elszánt akaratát mindazonáltal az 1989-es búcsúbeszéd is kifejezésre juttatta. „Éppen úgy - hangzottak a halott miniszterelnök szellemét szólító szavak -, ahogy életed nagy tettével, az 1956- os forradalom vállalásával, - meggyalázott, 31 éven át rejtegetett földi maradványaiddal is, a mai temetési nappal is belépsz a magyar történelem legnagyobbjainak sorába, a maguk korának despotái által ugyancsak folyamatosan rágalmazott, menekülésre kényszerített vagy erőszakkal kioltott szabadság-fáklyák, Rákóczi, Kossuth, Batthyány, Bajcsy-Zsilinszky mellé. Főurak, nemesek, nagybirtokosok után, akik túllépve osztályaik korlátain, az egész nemzet szószólói lettek, Te voltál az első, akit a nép mélye küldött, aki az addig mindig elnyomott osztályok gyermekeként alulról jöttél, és így egyesítetted Magad köré - származási, felekezeti, véleménybeli különbözőségeik mellett - az egész nemzetet."

A Nagy Imrétől és a forradalom vértanúitól vett végső búcsú valójában elbúcsúztatta az emigrációs szerepvállalást is, amelyet Méray Tibornak a történelem kényszere folytán kellett vállalnia. A szülőhazájában bekövetkezett történelmi átalakulások, a demokratikus berendezkedés helyreállítása és a közelgő szabad választások hatására Méray Tibor (más emigrációs politikusokhoz és írókhoz hasonlóan) úgy ítélte meg, hogy az Irodalmi Újság küldetése véget ért. A harcunkat megharcoltuk (1989. 4. szám) című utolsó vezércikkében (az utolsó lapszámban) Ady Endrét idézve búcsúztatta el az emigráció egyik legbátrabb és legtekintélyesebb orgánumát. Ady egy helyen a Nyugat közösségének ajánlotta A harcunkat megharcoltuk című versciklusát: „A Nyugatnak s mindazoknak, akik harcoltunk, mert harc és harcos szépség kívánt lenni a lelkünk". Méray Tibor ehhez a következőket fűzte hozzá: „Az kívánt lenni az Irodalmi Újság lelke is. Sikerült? Nem sikerült? Döntsék el mások, döntse el a jövő. Mi úgy hisszük, úgy érezzük, annyit elmondhatunk magunkról, lapunkról, olvasóinkról, munkatársainkról, pártfogó barátainkról, hogy számos fogyatékosságunk korlátozta szerény erőnkből telhetőén a harcunkat mi is megharcoltuk."

WO