Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve

Ha zötykölődő szekéren utaztak, s ha a havon sebesen sikló szánon, az állomáshelyekkel fölszabdalt dunántúli vicinális fapadján, hajón, a ruhagyár málhái között, avagy a varjú fekete hátán, nem látott egyebet Róza napfény színű szeménél, meg nem mondta volna, ugyan égerek, akácok, avagy olajfák szegélyezik az útjukat, a kósza felhők cummulosok-e vagy cirrusok s a szürkület, amely számukra is ágyat bont, hol készíti el a fekhelyüket.

Róza még soha sem tapasztalt ekkor önfeledtséget. Asszonyt még nem szerettek ennyire a földön, amennyire őt - nem baj, ha a szerelmen kívül nincs más. Nincs selyemszoknya, gyertyafényekkel ünnepélyessé tett vacsora, keringő és valcer, csak idő, amelybe nyakig merültek.

S fölröppenő szerelmes kiáltások.- Kinek a vére vagy te? - kérdezte férjétől Róza, és várta a csodát két éven át. Jenő sosem szólalt meg, nemhiába szokott hozzá az olvasáshoz.- Kinek a vére vagy? - olvasta el Jenő a kedvese száján kikerekedő kérdést, kinek a vére, visszhangzott benne, s piros lett, miként piros a dinnyék bélé augusztuskor, sárga lett, miként az október végi szilvák húsa a mag körül, fehér, amilyen a félig ért eper belseje április legvégén. És minden kérdésre sokszor adott választ, ahogy ráfüggesztette hűséges tekintetét asszonyára, amiként beletúrt hajába, ágyékbozontjába, s mindenhol édes, cukrozott gyümölcsöt fedezett föl a fehér vászonruha alatt.

Nem apadt el az ereje sosem.

És ez az erő, akkor sem csökkent, amikor visszaérkezett Veszprémbe, mint nagy hírt szerzett és nemzetközileg ismert geológus, aki már megjárta a Földközi tenger valamennyi kék párába öltözött táját, bekóborolta Belső-Azsiát és eljutott a messzi Kínába, s útjairól mindenféle holmit hozott magával, unkorniscsontot, kitömött, lábatlan paradicsommadarat, térképeket, amelyeket korábban senki sem készíthetett el, hosszú szemű rizst, amelyet pálcikával illett enni, rókaprémet, selymet, lapocskákból álló, zsineggel összekötött könyvet, amelyet, miként a molyok szokása, alkonyaiban körberöpködtek az emlékek puha szárnyú pilléi. Jenő erős és néma férfiként jött vissza, vizes pohárból itta a Méhes gazdakörének exkluzív gyomorerősítőjét, nem követte tekintetével a várba vivő lépcsőkön fölfelé lépdelő fiatal asszonyka rengő tomporát, nem mélázott a tollhegy nyomán papíron maradó fekete betűk fölött, nem képzelte magát tussal felvázolható novellahősnek. Sugárzott belőle a magány.

Esténként, népszerűsítő előadásai után rögtön otthagyta a kedvéért gyűlt társaságot, s még kóborolt kicsit a teljes nyáron át lombhullató, s az őszt már csupaszon váró gesztenyefák alatt a püspöki kormányzóság kietlen környékén, vagy átvágott a sikátorok szamárszőrtől kifényesedett falai között, hogy elballagjon a Sörház lépcső alatt megbúvó korcsmába, holdszínű altatóját kortyonként meginni. Egyedül volt, de bárki láthatta, hogy egy testetlen, formátlan, hangtalan alak lépdelt mellette, széles karimájú piros kalapban, s finom, keleti illat maradt a nyomukban, amellyel azonban nem elegyedett el Jenő szivarjának brutális, macedóniai dohányszaga.

36