Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve

ven teret kínált. Utóbb itt ismerték meg Ovidiust, végigsétáltak benne, mint papirusztekercsben s végig, mint pergamenből összerakott lapu kódexben, ahol a hordozó anyag mindkét oldalát is élvezhették. A cenzúrázott Ovidius és a csonkítat- lan szövegű, az eredeti változat! Az Ars amatoria minden ízét, hajlatát, öblét és szirtjét áttanulmányozták, az első és második kötet hónapjai után a harmadik is elkövetkezett, a nők számára írott libellus (micsoda remek olvasónők számára írottnak találták), bebolyongták Petronius Trimalchióját és Herenniosz Philón művét, A könyvek kiválasztásáról és megvásárlásáról címűt. A lapozható könyvet kedvelték és használták, még akkor is, amikor a hangos olvasást átváltották a félhangos dünnyögésre. Csöndesen mormogtak és kevés szöveget olvastak, mert már a kódex kinyitása is imádság volt, a másolás is, amikor ugyanazt a mondatot írták fel diktálást követve a sárguló falevélre, a templomokat, cellákat, refektóriu- mokat, kerengőket, szerzetesi iskolákat ugyanannak a szent szövegnek a fragmentumával - mint téli barlang üregét a meleg levegővel - töltötték fel.

S tavasszal tovább folytatódott a méhzümmögésszerű olvasás, amelyet nem csak a száj, de a szem, a kéz, a nyelv, a gyomor és a végbél is végzett. Kevés szöveget olvastak, mégha sokszor is tették, s oly kegyesekké változtak, mint a veronai Raterius püspök, aki mindig a könyvben tartotta az orrát. Nem volt szöveg továbbra sem, amelyről ne azt állapították volna meg, hogy nem olvasásra szántak, nem kegyes feladatra, az üdvösség eszközének szánták, nem örökségnek, a legértékesebbnek, a legmonumentálisabbnak, a szentté, a misztériummá válás egyedül megengedett módjának. Szerzetesi ruminációjuknak következménye is vuli. kezdtek szétválasztani az addig egybeírt szavakat, mert egyre másra úgy érezték, nem felel meg saját retorikai ritmusuknak, s olyan olvasásokra szár. ták magukat, amelyben apró jeleket alkalmaztak, a szövegrészek között szabad teret engedtek szemüknek, s a központozást is másféle gyakorlattá tették, ami már ugyan nem felelt meg a korábban gyakoroltaknak, ám hozzájárult a szöveg megértéséhez vagy egy biztonságos értelmezéshez.

Olvastak, olvastak, és különféle módokon olvastak. Néha csak az írott betűket kívánták megérteni, a szöveg jelentéséhez nem férkőztek közel, máskor már a szentenciát is hallani akarták, a rációt kívánták teljes szívvel, de könyvhalmozási rögeszméjük nem csillapodott úgy sem, hogy lassanként az írás mélyére tudtak hatolni, felgombolyították a kommentárt, s osztozkodtak annak tekintélyében. Intellektusuk még többre vágyott. S túl Az Ezeregyéjszaka meséin, a Száz mesén és a Dekameronon, a Szerelmeskerten, a Rózsa regényén, Hildegart von Bingenen és Thomas Mannon továbbra is udvari könyvek szórakoztató és kegyes olvasmányai közé vágytak, a civilizáltság, a jómód, a pompa tárházába, ahol a figurális díszek, drága bőrök, finom textilekből készült, drágakövekkel kirakott kötések, ragyogó tükrök és sóhajok között egymásé lehettek. Bibliák, hóráskönyvek, breviáriumok, nagy fóliók, bölcsek közepes formájú kódexei s széles néprétegek számára készített zsebben hordozható, kapcsos könyvekék között szüntelen a hangos és a néma olvasást, a humanista, a keresztény és a modern olvasási módot cserélgetve ismerkedtek a tomboló szerelemmel, és az ölelkezés édes méze mindkettőjüket, mint üreget a meleg levegő, tartalommal töltötte fel.

34