Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 6. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve

az okkultizmus kristálylelkű híve, rég tudta, hogy az ő száma a 2, amely egyszerre két - tulajdonságaiban azonos, nevében pedig különböző - istenből tevődik össze. A 2, mint házszám, mint lottéria, mint alapelve, mindenhol kiíródott, számokkal, betűkkel, s hangok is formázták. Két óra volt tehát, amikor a mechanikát filozófiává emelő bölcselő sorai árnyékba borultak, mert Jenő előtt elvonult Róza.

Róza, aki néhány napja jelent meg a városban, aki két év után, hogy fölment a Csapószerből a Várhegyre és lejött a Piac-dombnál, nem talált vissza, s mindenféle mellékmondatban tévelygett, amint az olyan vadállatok, akik ugyan szagot fognak a szarvas patájából, de agancsnak vélnek minden mezei juhar-bokrot, vérnek az ősz tüzében megperzselődött cserszömörcét s Öngyilkosok-sziklájának minden erkélyt. Több mint egy évtized végtelen erdőjéből érkezett vissza az asszony, a szamócák friss gyümölcsszagával a szájában, déli mélabúval a szívében, s a tekintetében azzal a kék színnel, amely az Adria sós tengervizének a sajátja. Egyedül Jenő tudta, hogy ennyi idő telt el az asszony eltűnése és felbukkanása között, a város, miként olvasni sem, nem tudott számolni: a város a harmadik nap után, mint egy verkli, továbbra is a harmadik nap mondatát búgta: s azon a harmadik napon még Viktor húzatta a csopaki cigányokkal a szerenádot egy malom gátján, dobálta a legényvirág kokárdáit a Séd habjaiba, hogy búzává őrölje a boldogságát a lapátkerék forgatta kőkorong. Puxpángné ugyan emlékezhetett volna másra is, miként tudta a Miklós utca, a Tobak utca, a Nagyhíd eredeti nevét is, most is - mint tízesbe a rézhegyű nyíl - beletalálhatott volna a mondat valódi jelentésébe, de Puxpángné meghalt, s magával vitte a zsidók másvilágába szatócsboltja valamennyi titkát, amely a rizses zsákok és az édesen keserű szentjánoskenyér halmai között húzódott, meg, miként az tisztességes helyeken az egerek szokása. Puxpángné, a kék borítójú irkák forráshelye, a medvecukor ánizsszagának őrzője azonban most nem jutott eszébe Jenőnek, az amszterdami kiadású könyvre sem figyelt, amelyet édesapjától kapott születésnapjára, holott az kinyitva feküdt előtte, s benne mindenféle nehéz latin mondatok szikkadtak a napfény káros hevében.

Róza megérkezett, belevetődött a medence hideg vizébe, leúszott húsz távot, megállapította, hogy a gomba alatt annyian hevernek, hogy számára már csak árnyék jutna s kultúrtörténetének napos oldalaiba senki sem tekintene be, ezért nem ellenkezett a sorssal, és odatelepedett a latinul olvasó ifiúr törölközője mellé, kitárulkozott a fénynek.

Jenő néhány percig még nem hagyta el a szöveget, a néhány perc múlásával azonban végre kiment egy kis időre, a délutánba. Egy-egy pillantással eljutott a négy sarokra lévő kaszárnyáig, fecskeszárnyon föllebbent a huszárok épülete fölé magasodó sziklatömb gymnaziumához, és leült - vagy csak le szeretett volna ülni? - az ereszcsatornára, könnyű madártestét bizony megbírta az, de felállt, mint moziban az előadás vége előtt szokás. Látott evilági jeleneteket és alvilági drá- mácskákat: ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, de azok is. A korábbi életéhez tartoztak Nem nézte szívesen magát a műalkotásokban, immár távol állt tőle minden régi művészet, s az, hogy azokban a művészet és a valóság oly közel állt egymáshoz, jámborul arra törekedett, hogy ne lássa magát hősnek.

32