Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 6. szám - Kovács András Ferenc: Ex Ponto (vers)
Kovács András Ferenc Ex Ponto Fűzi Lászlónak Nincs kegyelem. Csak örök csodákat, Közhelyeket cicomáz a lélek. Babrálgat ezzel-azzal, míg leszáll a csönd. (Vagy hirtelen, nem tudhatom, reánkszakad.) Bundás éjszaka, köd borít: prémek, állati szőrmék Között didergek, mint a másnapos lator, Ki részegülni képtelen, s kijózanodni fáradt Reggelig, itt idegenben, az isteri gyűlöletek közt - Oly köztesen, mint ék, ha fába tompul... És Olykor még ki-kibotladoz, déltájban ki-kitéved Lábam a partra: visz engem is tán Magával, mint kivert kutyát a megszokás. Nincs kegyelem. Nincs. Csak bámulom, hogy mily sötét, lealjasult A szolga habzás: szirteket nyaldos körül, S tajtékzik - ám süvölt, ha hergelő vihar Korbácsolja haragra a tespedt pontusi tájat. Nézem, amint Tomiszon végigüt, újra lesújt - Résnyi szemembe hazug homokot fúj... Moesia földjén Messzi futár se keres, gálya se hoz levelet. Nincs. Kegyelem sincs. Csak állok árnyékommal itt: ketten fogyunk, S növünk, amíg a nap telik, tovább halad... (Hesperiába megint hazahajtat a fény fogatán: száll Héliosz!) Alkonyodunk, barátom! Mint befagyott vizek, úgy hallgatok én már - Hosszan, mélyen az ég alatt, álmok medreiben. Már Eddig is épp eleget fecsegtem - Már eztán csak a csontjaim roppannak, csikorognak, 3
