Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bombitz Attila: Akiről tudunk, akit sohase láttunk (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)
lozza meg családregényében. A név generálta labirintusban teremtődik újjá e családtörténet, mely szimbolikus szinten azonosul egy nemzet történetével is, s fókuszálja annak ugyancsak 20. századi részesemény-rendszerét. A nagyapa, az apa, és a fiú közti történetívben ugyanazon széteső, funkciójában módosuló karakterjegyek pozicionálásáról eshet szó, ami előfeltétele az ún. hagyományos, hanyatló családregénynek. Nem véletlen, hogy a nagyapa „emlékiratszerű" megkomponálása mintegy a 19. századiságot imitálja, a mondhatóság, a meseszerűség, a dialógusképző egészérvényűség jegyében. Az emlékezet „vágyott" kiterjesztését a nagyapai megalkothatóságra már az első könyv mottója is jelzi: a társadalmi rangját és funkcióját fokozatosan elveszítő Esterházy Móricz gróf ugyan a harmónia földi kioltódását éli meg, az idő távlatában ugyanakkor szimbolikus történeti alakká is változik, kinek „története" van. Az apa, Esterházy Mátyás névjelölő figurává már nem alakul, történeti meghatározottságától megfosztottam de a személyes és temporális közelség okán is közbülső (de)centralizált „állomása" e családtörténetnek. De a nyelv, a hatalmi diskurzus hamisan harmonikus (történet-politikai) jelölő-jelölt viszony- rendszerét kijátszva is kénytelen reflektáltan a denotálható jelölőre nem lelő, ezért egyetlen jelölőben artikulálódó, de jelölteket „feltételező" (ki ismer magára) disszeminációba keveredni. Ha az 'édesapa' szót függvénynek tekintjük, akkor az első kötet 184. szövege könnyen reflektált helyzetbe hozza e függvény topikáját: „Szeretnénk erről a helyről beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol." Az Esterházy Péter névvel illethető, fluktuáló kon-figuráció az írás és emlékezés aktusának jelenvalóságát tölti be, mintegy harmadik fokozatát egy család szétmálló történetének. A feljegyző, megörökítő funkció a leírás szegmentumaiba rejti ezt az arc-képet. Esterházy elbeszélője, miközben az Első könyv virtualitását gömbszerű történetalakzatokkal tágítja az időben, a Második könyv történeti eseményeit a 19. század 20. századi eltűnésével, s a kommuniznus 20. századi barbárságával ellensúlyozza. Ugyanez leírható a Závada regényében megképeződő nyelvi figuráció hármasságáról. A két regény, Závadáé és Esterházyé különbözőképpen fordul önmaga 20. századiságához, különösen érződik bennük mégis a közös századvégiség, ill. utániság poetizálódása. Miközben ugyanis összefoglaló igényű panorámát nyújtanak a fikcionalizált valóságról, be is töltik azokat az olvasói (és piaci) elvárásokat, melyek a régi forma újszerű tálalásában nyerik el pozicionálhatóságukat. Nem véletlen e két könyv „népkönyvvé" alakulása és népszerűsége. Az utániság családregényei Závada részéről a mítosz újraírhatóságával, Esterházy pedig a név imagináriusának meséivé alakíthatósá- gával jelzik egy műfaj igényes „feltámadását". Minden „régi" ellenében mégsem tájként (világként) nyílik meg a Harmónia Caelestis, de nem is képként (lásd Ransmayr problémáját), hanem a táj (a világ), a kép leírásaként: az olvasó foghatja jegyzeteit, s olvasás közben, közbülső médiumok segítségével követhetné a vertikális-horizontális téridő kiterjedésében az elbeszélőt, aki definiálhatatlan én-ként követ annyi másik én-t. Miközben meg az olvasó én-je is az elbeszélői én-olvasatok szegmentumai mentén válik csupán reprodukálhatóvá. Az egyszerre személyes olvasat lehetősége, s a közben mégsem alakuló én-történet közt ezért van a legnagyobb - és talán a legizgalmasabb - feszültség. Esterházy már korábban is eljátszott az én különböző, poétikai megvalósíthatóságával, könyveit akár e folyamat alakulástörténeteként is lehetne értelmezni. Hiszen a szerző neve egyszerre teremtette meg önarcképét, miközben az irónia kifogyhatatlansága következtében egyfolytában csak rongálta azt. Mind a Termelésiregény, mind a Bevezetés... megfelelő szövegei erősen építettek e szubjektumkioltó/építő, biográfiai kontextust destrukturáló stratégiára. A további művek önreferenciái már kevésbé voltak képesek fenntartani az egyezményes látszatot: az én nem az az én, aki beszél. A Hrabal könyvének és a Hahn-Hahn grófnő pillantásanak a személyességbe kódolt névhasználata megerősítette a szerzőiség nárcisztikus újraképződését, majd pedig a publicisztikai írások tömege folytán annak tobzódását is. Az Esterházy név és a többi, fókuszpozícióban 80
