Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. (1. rész — fordította Szenyán Erzsébet)

alkuvókká válnak, ahogyan Carlos Monsivais mexikói író mondja. A reményvesztett embereknek nincs más választásuk.

A világ nagyobbik felének e pillanatban nicsenek kilátásai a tehetősebb életre. Ez a reménytelenség - az esélyek és perspektívák hiánya - az, ami elszakíthatat- lanul összekapcsolódik azzal a szakadékkal, amely el fogja választani bolygónkon a szegényeket és gazdagokat.

Olyan érzésünk támadhat, hogy nincs elképzelésünk arról, hogyan lehetne megoldani az emberiség nagyobbik felét érintő szegénység kérdését. Már mindent kipróbáltunk, de semmi sem járt eredménnyel. Az ázsiai tigrisek csupán néhány országot jelentenek, amelyekben más körülmények uralkodnak, mint másutt. Itt valóban sikerült megállítani az éhezést, amelyet néhány más térségben is korlátozni lehet humanitárius segítségnyújtással.

Csakhogy a világ összes számítógépe és az általuk nyújtott összes információ sem képes egy jottányit sem hozzájárulni a szegénység megszüntetéséhez.

Néhány évvel ezelőtt a Massachussets Institute of Technologyban és Párizsban olyan tervek készültek, hogy számítógépeket küldenek Afrikába, és így próbálják kiegyenlíteni azokat a hatalmas különbségeket, amelyeket az információs század teremtett a szegények és gazdagok között. A tervek kudarcot vallottak. Megjelentek viszont a kínaiak a golyóstollaikkal. A négy-öt centes írószerszámaikkal.

A kínaiak „rohammal vettek be" egész falvakat ezekkel a szegények számára készített olcsó, mindennapi használati cikkekkel. Nemrégiben Szenegálban látogatóba készültem ismerőseimhez, és szerettem volna valamilyen ajándékot vinni nekik. Úgy döntöttem, hogy elemlámpát viszek, mert falujukban nem volt világítás, így aztán délután hattól, ahogy szürkülni kezdett, mindennap sötétben kellett ücsörögniük. Kimentem a piacra, a város legnagyobb piacára, és találtam is egy kisebbfajta kínai elemlámpát. Néhány garasba került csupán. Az az este ünnep lett az egész falucska számára, az ottaniak nem győztek örvendezni, hogy lám, az ő eldugott lakóhelyükre is eljutott a fény.

Egy golyóstoll, egy elemlámpa, egy ing, egy 50 centes műanyag szandál - ez minden, amit ezek az emberek megengedhetnek maguknak. Afrikában a szegényeknek gyakorlatilag egyáltalán nincs semmi pénzük. Van egy kis földecskéjük, ahol némi kukoricát, kevés maniókát termesztenek. A termést piacra viszik, és eladják 50 centért. Ezen az 50 centen aztán vehetnek valamiféle, Kínában előállított nélkülözhetetlen apróságot.

Egy ízben meglátogattam Nigéria északi részén egy félnomád törzset.

Evekkel korábban valamiféle hivatalnokok akkumulátorral működő tévékészüléket vittek nekik. Nézték is az emberek a tévét egészen addig, míg az akkumulátor le nem merült. Akkor aztán kidobták a televíziót, és visszatértek korábbi nomád életükhöz, mindahhoz, ami évezredeken át volt törzsbéli elődjeik osztályrésze. Semmi sem változott.

Hasonló a helyzet a világ szegénység sújtotta területeinek többségében. Az életet pár pillanatra megzavarja valamilyen újdonság, valamilyen érdekes, de mesterséges dolog. Aztán eltűnik. És az élet a régi módon zajlik tovább.

15