Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Borbándi Gyula: „Túl friss seb a nemzeten” (Németh László és az Új Látóhatár)

tünk és magyar érdekekért szót emelünk, hanem azt méltassátok, hogy milyen jól írunk, mit érnek műveink esztétikai mértékkel vizsgálva és milyen magas rangra emeljük a jelenkori magyar irodalmat. A szövegekbe rejtett nemzeti üzenetet a magyar olvasók amúgyis hamar felismerik és méltányolják. Németh László akkoriban eléggé visszavonultan élt, a nyilvánosság előtt nem igen jelenik meg, de - folytatta Illyés - ő maga is így tesz, annak következtében, hogy egyikmásik fellépésén olyan méreteket öltött a közönség lelkesedése, hogy az szinte tüntetésszámba ment. Ami nem használ neki és az ügynek, hiszen porondra szólíthatja az ellenfeleket, meg azok külföldi gyámolítóit. A firenzei találkozón Illyés tudomására hoztam, hogy az Új Látóhatár 1962 őszén különszámmal kívánja megünnepelni születése hatvanadik évfordulóját, ha azzal nem ártana neki. Ugyanezt tervezi 1971-ben, Németh László hetvenedik születésnapján. Mind a két tervre jóváhagyóan rábólintott, ezúttal azonban nem óvatosságra intve, hanem kijelentve, hogy nekik azért némi kockázatot mégis csak kell vállalniok.

Németh Lászlóról az ötvenes és hatvanas évek elején csak közvetett értesüléseink voltak. Azután barátok és közös ismerősök, köztük az író sajkódi házában gyakran megforduló londoni orvos és rendszeres Új Látóhatár-olvasó Németh Vilmos, majd később nyugat-európai országokba utazó Ella felesége és lányai révén közelebbi és megbízható tájékoztatást is kaphattunk egészségi állapotáról, munkájáról, mindennapi életéről. Személyesen akkor találkoztam vele, amikor 1965. áprilisában Kodály Zoltánnal Bécsben járt és az egyetem aulájában átvették a Herder-díjat. Az ünnepség szünetében beszélgettünk, nagyrészt hármasban. Feltűnt, hogy viszonylag jó állapotban volt, szívesen társalgóit. Arról, hogy min dolgozik, mit csinálunk mi, hogyan élünk Münchenben. Közölte, hogy az Új Látóhatárt évente kétszer-háromszor látja. Ezt Kodály is megerősítette, neki sem kézbesíti évenként többször a posta - mondta -, jóllehet irodalmi berkekben sokan tudják, hogy hatszor jelenik meg. Kezdettől fogva, de a forradalmat követő időben rendszeresen és különös gonddal küldtünk el minden számot mintegy tíz névből álló magyarországi címlistára és elővigyázati okokból (nehogy „ellenséges" kapcsolatokkal vádolhassák őket) nemcsak nekünk rokonszenves és ellenzéki felfogású, mondjuk népi íróknak, hanem néhány rezsimbarátnak is. Ennek ellenére a postán dolgozó cenzorok sok küldeményt koboztak el. (Amikor 1966 végén közelgő hetvenedik születésnapjára Veres Péternek elküldtem Kovács Imrének róla írt és kritikai észrevételeket is tartalmazó esszéjét, közölte velem, hogy a vonatkozó folyóiratszámot megkapta, hozzátéve, hogy a postahivatal nyilván csak azért engedte át a szűrőn, hogy megharagudjék az őt bíráló emigráns írótársára és barátjára.) Visszatérve a Németh Lászlóval folyt bécsi beszélgetésre: arról is tájékoztatott, hogy ha a folyóiratot ritkán látja is ugyan, a Szabad Európa Rádió irodalmi műsorainak köszönhetően - amelyeket este tíz óra után szokott hallgatni - gyakran értesül az Új Látóhatárban megjelenő írásokról, beleértve a vele foglalkozókat vagy az ő munkásságát érintőket is.

Áttekintve a negyven évfolyam anyagát, kiderült, hogy az 1956 végi számban újra kinyomtattuk a forradalom napjaiban készült és közölt „Emelkedő nemzet" című híres cikkét. 1960 tavaszán jelent meg Kovács Imre „Németh László megkövetése" című bűnbánó vallomása, amelyben fájlalta, hogy 1945-ben kellően meg

86