Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Füzi László: Az elhallgatás (Németh László utolsó évtizede)
fenn egyik naplóm borítékán a Chartreuse de V. felirat. Vásárhelyi Certosa. Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem az elhatározást, hogy ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk. S éltem így vagy két hónapig. A karthauzi fogadalom persze akkor sem mechanikai némaságot jelentett, csak hogy semmi olyanról nem beszélek, ami nekem fontos. De akkor még nem voltam érett erre a szerzetességre; családom viszonyai is hazaszólítottak. Azóta betegség, környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyög- tető csöndet, s ha megtörténik: dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mű volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás. Albert Schweitzer okolja meg Bach-könyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyatva, de lelkűnkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasmi lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez". Az írástól, miként azt ez a hatalmas vallomás is jelzi, az élet felé fordult el. Ez a folyamat leveleiből is jól követhető. Az Irgalom befejezésekor írta Illés Endrének: „Azt nem ígérem, hogy nem dolgozom - az a két-három órai munka kell, mint a séta s az evés -, de a passziómat, hóbortként félretett, eleve sikertelenségre ítélt, gonosz akusztikába szaladó ötleteim próbálom írásra váltani". 1965 augusztusában írta Kerényi Károly feleségének: „Szerencsére már nem sok a végeznivalóm; az Irgalom megjelent, ma a Négy próféta utolsó korrektúráját is leadtam, egy tanulmánykötetemnek kéne megjelennie (Kiadatlan tanulmányok) - de hát abba annyi kerül bele, amennyit október 1-ig a lektor összeszed és én befejezhetek; így végső esetben az is lezárható már nélkülem is. Decemberben lesz negyven éve, hogy ezzel a boldogtalan pályával életemnek tán legboldogabb perce eljegyzett (akkor jelent meg pályadíjas nyertes tanulmányom’ a Nyugatban), s ha lehet valamit kérnem ezen az évfordulón, hát azt, hogy ne kelljen többet (élve vagy halva) visszatekintenem reá.)" Juditnak 1965 decemberében írta: „foglalkozási betegségben szenvedek, a fogalmazás betege vagyok", írni azonban csak annyit akart, amennyi az élethez kellett, művét ekkor is lezártnak tekintette. 1967 januárjában írta, ugyancsak Kerényi Károlynénak: „Amióta nem írok, állapotom rohamosan romlik; az összeszedettség megszűnt, s most minden lappangó, visszaszorított nyavalya megrohan". Ugyancsak ekkor írta régi levelezőtársának, a Nyírmeggyesen élő református papnak, Babó Mihálynak: „Az, hogy idén tavasszal abbahagytam az írást, csak a szétesését siettette". Babó Mihály számos írását küldte el Németh Lászlónak, Németh szerette ezeket az írásokat, volt, amikor csak ezeket tudta olvasni, a megjelentetésükre tett kísérletei azonban eredménytelenek maradtak. Babó Mihály ekkor elégette az írásait - s miképpen Némethnek írta, hallatlan nyugalmat érzett... Né- methben is felmerülhetett, hogy műve nélkül, csupán önmagában álljon a világban, ám neki éppen az írásra, s az írás által befejezett, minden motívumában lezárt műre volt szüksége ahhoz, hogy az általa teremtett világból kiléphessen, s az írást, főképpen pedig magát az életet ne kényszeres cselekvésként, hanem valóban imádságként élje meg. * * Nyilvánvalóan a Horváthné meghal című elbeszélésről van szó. 62
