Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Bori Imre: Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban
Bori Imre Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban A Forrás főszerkesztője levélben arra kért, hogy a folyóirat Németh László-emlékszám- ban idézzem fel Németh Lászlóval folytatott ama beszélgetésemet, amelyben Németh László a „maga tizenkilencedik századiságáról'' beszélt, miként azt az Utolsó széttekintés című életrajzi írásait tartalmazó kötetében a 162. oldalon megörökítette. Sajnos, akkor nem vezettem naplót, feljegyzést sem készítettem a nekem annyira megtisztelő találkozásról, s arról az eszmecseréről, amelyet Budán, a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban folytattunk vacsora közben, s utána egy szövetkezettől kapott bor ízlelgetése közben, hiszen már akkor sem voltam borivó ember. Németh László hívének tudtam (és tudom) magam ma is, hiszen már gimnazistaként A minőség forradalma V-VI. kötetének tanulmányai ragadtak magukkal, meg regénye, a Kocsik szeptemberben, s íme, fél évszázad után is csorbítatlan az első olvasmány élménye. Amikor 1980-ban az Utolsó széttekintés naplóit olvastam, rátaláltam a vendégeskedésünkről szóló naplórészletre, s azt láttam, hogy a lelkesedés is félreértéseket szülhet, a jóakarat sebet ejthet - s most észlelem, hogy vérző szívvel és egy gyanakvó lélekkel ültem szemben a vendégasztalnál. Nyilván fájlalta Németh László, hogy a tanulmányainak szerb nyelvű kiadása odázódik (mellesleg máig sincs szerb nyelvű Németh Lász- ló-tanulmánykötet), de tudom, hogy az Égető Eszter sikert aratott a szabadkai Minerva Könyvkiadó szerb nyelvű gondozásában. A keveseket magához engedő, az ismeretlenek elől elzárkózó Németh László vendéglátó ajtaja megnyílt előttünk a Hídban közölt Bolyai-tanulmányomnak köszönhetően, mert mondták neki, hogy érdemes elolvasni. Kíváncsi lett az írójára, aki tankönyvbe is szedte a Németh Lászlóról akkoriban Jugoszláviában lehetséges és közölhető tudnivalókat. Csalódást okozott-e a találkozásunk? Beszélgetésünk a rólam begyűjtött adatok fényében még tragikusabb felhangokat csalt ki belőle, mint ha csupán a művéről szóló Bolyai-ta- nulmányom ismeri, s így túlrajzolta a képet, amit a beszélgetésünk nyomán tükre mutatott, hiszen azzal a mondattal zárta a Szilágyi Erzsébet-fasori estéről szerzett benyomásai papírravetését, hogy „megengedi büszkeségével a fényűzést, ha az mindjárt a Kurátor Zsófi büszkesége is, hogy a megvetéssel szemben némán állja a literátori okoskodások hullámcsapásait". Jajdulok most is fel, mikor a megvetés szót látom, hiszen csupán ellenvetésről volt szó nézetei egy szilánkjával kapcsolatban, nem megvetésről, vagy arról, hogy az én ellenvetéseim is az ő „elszigeteléséhez" egy tégla a kerítésben. Megértem, mert fogolynak tartotta magát, öregnek és népszerűtlennek. Holott az önjellemzésre való készsége csapta be mind a maga esetében, mind a beszélgetésünk során rólam alkotott kép elkészítésekor. A jugoszláviai magyar középiskolások IV. osztálya számára írt tankönyvemben a róla szóló fejezettel elégedett volt - ezt a szöveget előbb ismerte meg, mint íróját, s mi több, olvasása „egészen furcsa megnyugvást szerzett... „tán a tanári múltja az, ami ennyire örül neki". Tehát nem kell sündisznóállásba merevednie, ha az engem dicsérő mondatokra gondolok: „De ezt a könyvet egy fiatal, úttörő kritikus írta, s ha van tévedés a méltatásban: 57
