Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Dénes Iván Zoltán: Bibó, a legcsendesebb (Németh László hatása Bibó Istvánra)

tanulmányt írunk, akár szórványinternátust alapítunk csak úgy van létjogosultsága, ha az emberiség nagy harcába folyik bele. A növényemberébe a ragadozó ellen."34

A gandhizmus lényege annak a reménye, hogy steril eszközökkel, az erkölcsi magasabb- rendűség fegyverével is lehet történelmi győzelmet elérni - írta Németh László majd húsz évvel később Gandhi-drámájának az értelmezésében. Cromwell és Gandhi szerepét és stratégiáját állította szembe egymással, mint az erkölcsi intuíció és a gyakorlati érzék viszonyának két típusát, és ehhez társította saját puritanizmusa és gyermeki optimizmusa kettősségét. Őt az erény, az igazságszeretet, a kötelességtudás megszállottjainak, a túlzásba vitt kötelességteljesítés embereinek, VII. Gergelynek, Húsz Jánosnak és II. Józsefnek a drámái foglalkoztatták. 1957-ben két drámaterve volt: az egyik Cromwellről, a másik Gandhiról. Cromwellről, aki a jó ügyet, Isten ügyét a földön, meglepő képességeire ráébredve, nem volt hajlandó a történelem földi mechanikájának, Istent a bukásnak kiszolgáltatni. Mindig a jóra törve, nemcsak életét és művét veszti el, hanem rokonszenvünket is, hiszen agyafúrt gyakorlati érzékkel, politikai hozzáértéssel sikerrel használta a történelem hatalmi eszközeit erkölcsi intuíciójának érvényesítése érdekében.

Németh László az erkölcsi intuíció és a gyakorlati érzék viszonyának és jellegének értelmezésében látott alapvető különbséget Cromwell és Gandhi között, mégpedig a machiavellista és az antimachiavellista, az erkölcstől függetlenített, illetve az erkölcsnek alávetett politika ellentétében:

„A két ember, Cromwell és Gandhi közt a legnagyobb különbség... abban a viszonyban /található meg/, melyben morális gyakorlatiságuk a történelem kikerülhetetlennek hitt eszközeivel került. Amióta Machiavelli a politikát emancipálta, s tudomány rangra emelte, mely a célokhoz vezető eszközök elméletével foglalkozik, mint a mechanika erők és mozgások elméletével, a machiavellizmus, bár rosszalló jelző lett, gyakorlatban a politikai hozzáértést jelenti; aki országokat vezet, annak éppúgy tisztában kell lennie a szabályaival, mint a hadvezérnek a stratégiával, vagy a mérnöknek a boltozatkészítés módjával. Crom- wellnek mint katonának, ha nem akart kikapni, meg kellett tanulnia a sikeres lovasroham taktikáját, s miután államférfiúvá lett, éppígy rákényszerült a machiavellista államvezetés eltanulására. Boldogtalanságát s gyűlöletességét az az összeütközés okozta, melybe ez a tudása mély vallásosságával került. Gandhit közéleti pályája nem szorította sem valóságos harcra, sem államvezetésre; fegyverül kezdetben nem is választhatott mást, csak az erkölcsi tiltakozást, s ő megmaradt emellett. Az erkölcsi fölényből, az igazság birtoklásából vezette le harcmódszerét, melyben az ellenségre mért legsúlyosabb csapás igazságtalanságainak az elviselése lett, s ennek az igazán antimachiavellista politikai elméletnek a kidolgozása közben nyert csatákkal egy nagy történeti kísérletet nyitott meg, amely lezárva ma sincs: lehet-e nem történelmi eszközökkel is történelmet csinálni, van-e egy másfajta... nem machiavellista politika, amely annak, aki eszközül használja, éppúgy vagy még inkább meghozhatja a győzelmet."35

Cromwell és Gandhi végső dilemmája is különbözött egymástól:

"... életének a vége Gandhit sem kímélte meg a kételytől, mely Cromwell haláltusájának egész pályáját gyanúba fogó ráadás volt. Ő nem azt a görcsösen fogott zászlót ejtette el, amely a kereszténynek az üdvösség reménye... A közélet rontásától ő megmentette magát, s az átlőtt melléből kibukott utolsó szóval tisztán adta át magát istenének; az ő kételye a szatiagrahának szólt és sikereinek, amelyeket elért vele. Amiben ő az erkölcsi fölény kardját s győzelmét akarta látni, hívei számára nem a gyengék harcmodora volt-e, az

34 Sorskérdések. 740-742.

35 Németh László: Kísérleti dramaturgia. Drámák 1960-1969. 7-/7. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972. II. 19. Vö. Isaiah Berlin: The Sense of Reality. Studies in Ideas and Their History. (Ed. by Henry Hardy) Chatto and Windus, London, 1996. 249-266.

52