Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Dénes Iván Zoltán: Bibó, a legcsendesebb (Németh László hatása Bibó Istvánra)
- előadásával (vagy előadásaival) és Az európai egyensúlyról és békéről című kéziratával kezdődik. A gondolati ív a Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom című 1944-ben publikált tanulmányával, 1947. január 13-án elmondott akadémiai székfoglalójával (Az államhatalmak elválasztása egykor és most), 1947-es ókécskei előadásával és 1953 és 1956 között az európai politikai fejlődésről írott vázlatával folytatódik. A sort Az európai társadalomfejlődés értelme és Bibó István 1979-es gondolatmenete és szellemi testamentumának tekinthető vázlata zárja le.18 Elvi tisztázás Bibó István elvi tisztázása szerint az a gondolkodás, amely csak Sztálint marasztalja el és Lenint nem, vagy Lenint kárhoztatja és Marxot mentegeti, komolytalan, mivel a közöttük lévő különbségek ellenére folytonosságuk nyilvánvaló. A marxizmus-leninizmus elméleti és gyakorlati zsákutca, a hatalom humanizálásának megtagadása. Ahogy az októberi orosz forradalom és az abból született bolsevik rendszer újra és újra felrúgja a holland, angol, amerikai, és francia forradalommal való folytonosságot, az európai szabadságprogram megvalósítását, úgy a marxizmus-leninizmus is újra meg újra megtagadta azt az elvet, amelynek érvényesítését ígérte: az emberi felszabadulás ügyét. Az Elvi tisztázás értelmezése szerint a nácizmus és a bolsevizmus az európai politikai fejlődés tagadásai. Míg azonban a német és egyéb fasizmusoknak nincs elvi alapja, elvileg üresek, s lényegük a hisztéria, a kollektív téboly, az, hogy megtagadják az európai fejlődést, addig a marxizmus-leninizmus olyan, eszközeiben a fasizmusnál semmivel sem jobb zsarnoksághoz vezetett, amelynek társadalompolitikai célja, valamint tételei és eszközei között kibékíthetetlen ellentét feszül. Az a társadalmi felszabadítási program ugyanis, amelyhez a marxizmus tételei és céljai kapcsolódnak, az európai politikai fejlődés hatalmat humanizáló folyamatával mutat folytonosságot. Ezt a programot hamisítja meg, viszi zsákutcába és dobja félre a marxizmus, amelynek lényege az osztályharc és a forradalmi erőszak öncélú kultusza. Ennek a kultusznak logikus következménye a lenini kizárólagos párturalom, s az annak keretében létrehozott kiváltságos és machiavellista erőszakszervezet. A Sztálin által bevezetett totális elnyomás és terror viszont a leninizmus következménye, és eszközeiben semmiben sem különbözik a fasizmustól. A marxizmus-leninizmus filozófiája a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egyik válfaja, amely a valóságot nem veszi tudomásul, hanem sémákba szorítja, képekkel és hasonlatokkal fedi el. Nem igaz, hogy a gazdaság az egyedüli meghatározó, s az sem igaz, hogy az erőszak alkalmazása és a forradalom öncél, az osztályharc pedig egyáltalán nem a történelem végső értelme. A diktatúra, amely az ókorban kivételes helyzetben adományozott időleges teljhatalmat jelentett, immár - gyakorolják azt bárkinek a nevében - az európai politikai kultúra vívmányait megsemmisítő zsarnokság lett. A szabadság ugyanis egy és oszthatatlan, annak sérelme (így csökkentése) abszolút veszteség. Míg ugyanis a nácizmus és a fasizmus elvileg üres, nincs érvényes tartalma, addig az a végső célkitűzés, amihez a marxizmus kapcsolódott, és amit tételeivel és eszközeivel megtagadott, nem más, mint a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Az az ellentmondás, ami a végső célkitűzés, az érvé18 VT IV. 139-156. Vö. Életút 198-202, VT 1. 271- 294, 295-635, II. 367-397, A szabadság kis körei. Tanulmányok Bibó István életművéről. (Szerk: Dénes Iván Zoltán). Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 284-309, A hatalom humanizálása 326-350, VT III. 5-123, VT IV. 759-782, 796-798. Lásd még: A hatalom humanizálása 284-309. 43
