Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Orosz László: Igény az új európaiság iránt (Németh Lászlóról, 1946-ban)
Orosz László Igény az új európaiság iránt Németh Lászlóról, 1946-ban „Én a magam lelkiismereti ügyét vittem a nyilvánosság elé." (Tanú 1936, 189.) Ebből a mondatból, s még számos hasonló megnyilatkozásából kitűnik, hogy Németh Lászlónál az egyéniség és a mű között egészen sajátságosán szoros kapcsolat áll fenn. Mielőtt tehát megkísérelném magyarság-képének főbb elemeit s az általa javasolt kivezető utat megvizsgálni, célszerűnek tartom, hogy az egyéniségét meghatározó legjellemzőbb vonásokat mutassam be. Azt hiszem, ezek alapján sikerül a Németh László-i művet külső megközelítés helyett belülről megrajzolni. Ez az egyedüli igazságos módszer is. A legjobb kritikát Németh László munkásságáról eddig Veres Péter írta a Sorsunk 1942. évfolyamában. Veres azonban menthetetlenül kívülről nézi Némethet. „Nem az arckép készítéséhez nincs érzéke vagy énhozzám hajlama - írja Németh -, az értelmiségi ember leikébe nem tud belehelyezkedni." (Kisebbségben III-IV. 236-7.) Az értelmiségi ember leikébe való belehelyezkedés azonban nem elég, hiszen az értelmiségi embert, különösen a Németh-félét, semmiképpen sem szabad típusnak látnunk. Itt félreérthetetlenül a Németh László lelkivilágába való be- lehelyezkedésről van szó. Erre maga is figyelmeztet: „Akik emlékeimet nem osztják, véleményeimben sem osztozhatnak mindig." (A tanügy rendezése. 4.) A belülről-nézéssel azonban nem akarunk lemondani a tárgyilagos kritikáról, sőt az a meggyőződésünk, hogy ilyen módon egy magasabbfokú tárgyilagosság feltételeit teremtjük meg. A mindenféle hatás előtti apriori egyéniség kihámozása és lehetőleg rövid definiálása a két életrajzi könyv (Ember és szerep, 1934, Magam helyett, 1943) ellenére is nehéz. A tipológia terminusát használva introvertáltnak, befeléfordulónak nevezhetjük. Minden megismert azonnal probléma lesz számára, mégpedig nem a külvilág megoldásra váró problémája, hanem saját, legbelsőbb, exisztenciális kérdése. Nem annyira megismer, inkább átél, egyénisége részévé tesz mindent. így jellemzi Ravasz is: „... minden kérdést exisztenciális kérdésnek érez s életét hősies elszántsággal felteszi reá." (M. Szle. 1936.) A problémák exisztenciális átélésével adekvát kifejezése is. Németh mindig - tanulmányban, regényben, drámában - önmagát adja. Innen az egyik vád ellene: az exhibicionizmus vádja. Nos, ez az exhibicionizmus Németh egyedül lehetséges kifejezési módja. Ha nem önmagát, nem teljes egészét adná, az általa átélt igazságról mondana le. A különösen az Ember és szerepben igen gyakran hangoztatott „hűség önmagamhoz" elv ilyenformán természetesen következik Németh introvertált egyéniségéből. Az egyéniség apriori adottságán kívül azonban figyelembe kell venni olyan elemeket is, amelyek az egyéniség érésének ideje alatt, annak kialakításában játszottak szerepet. Ilyenek: a környezet és a műveltség. (...) Ravasz László az „ethosz szenvedélyes forrósága" mellett „ismereteinek hihetetlen szélességét" tartja Németh legjellemzőbb tulajdonságának. Mint írja: „minden új prófétai maA kéziratot a szerkesztőség látta el címmel. A lényeget nem érintő rövidítések is a szerkesztőségtől származnak. 25
