Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - TÖBB SZEM / PONT - Onagy Zoltán: Ezüstpuska és farlövés

sztrájkjai, bármiféle történelmi attribúció beleszuszakolása szerint korszerűtlen a harmincas években, ám az élet következetlenségének köszönhetően nagyon gyorsan „korszerűvé" válik. Talán éppen a könnyen örökölhető és tanulható, a dialektikus materializmus mintájára naponta változni képes korszerű-korszerűtlen ideológia traumatizált és riasztott el egy-két teljes nemzedéket az álságos hitviták közeléből. A megfogalmazott engedelmesség, behódolás, lojalitás és hűség ezen a szinten nevetségesség teszi a rendszert, és teljes kiszolgáló személyzetét.

Minden - a könnyen civilre fordítható napi politika eseményeivel, a szemforgató, akár naponta változó elmélettel szemközt haladó - képtelen története alatt ott a végtelen keserűség, a politikacsinálók tisztességébe vetett, majd a véglegesen elveszített hit. Zelei ma már legjobb, legoptimistább pillanataiban sem képzeli a betűről, a betű mesteréről, hogy az ő tisztánlátásával, szókimondásával, esetleges őszinteségével mindenható volna. A porond melletti első sorból beszél ugyan, ahonnan még érezni a fűrészpor és a fűrészporban elvesző teveszar illatát (ebből a fűrészporból épülnek és szépülnek majd a Közép-Hurópát oly mértékben meghatározó obiigát emlékművek), de a kötélre már nem mászik fel, az oroszlánokat sem irányítja a hosszú ostorral. Elfogadta, az ember így működik Kárpátok alatt. Hasonlóan, mint 1989 előtt, másként így, más zászlók alatt, de az alapokat meghatározó emberi torzóiban éppen így.

A lamináris repülés

Egy újságíró személyek sorozatából állhat. Az újságírásból élő író pedig eleve csapatjátékos. Több létező vagy nem létező, prosperáló vagy csak elnevezésében használható tudomány anyagára támaszkodva próbál rendet teremteni a benne élő egy-tíz figura közt, leginkább íróasztalán és a számítógépében. A rendteremtéshez felhasználja a szociológiát, a politológiát, a pszichoanalízist, a társas lélektan különféle irányzatait, az aktuális történelemtudomány eredményeit és hamisításait, de nem megy el az antropológia, a közgazdaságtan és az ökológia eredményei mellett sem.

Nem vagyok benne biztos, nem illetlen-e a következő megállapítás: Zelei jelentékeny, sokirányú tehetségénél (éppen a napokban volt szerencsém elolvasni egy ezredvégi hangulatú és nyelvezetű Zelei-drámát, Nászéjszakát veszünk címmel) lényegesebbnek tűnik az a páratlan alaposság és szemlélet- mód, amellyel a látványt kibontja. A történelem magyaráz, de szerencsés esetben megnyugtató oltalom alá helyezi a magyarázhatatlant, és a magyarázatlant is, eközben az író mindent megtesz, hogy kikerülje a kényszerű értelmezések gyorsan kínossá váló - a hivatalosság által a tömegek egyszerű kezelésére használt - olcsó sztereotípiáit. A helyzetet nehezíti, hogy a kilencvenes évek indulásánál már nem egynemű sztereotip hatástól kell óvnia magát az írónak. Zelei anyagaiból - talán éppen e technika tökéletességéből eredően - végletesen hiányoznak a kifent morális ítéletek, döntések. A tő-, a bővített és a többszörösen bővített mondatok ritmusa vélhetőleg éppen azt a célt szolgálják, hogy az olvasó a szerkezet tempójából, netán tempóváltásaiból ismerje meg, mit, hogyan, miképpen értelmez a szövet alatt az író.

A folyamat azonban nem ilyen egyszerű. Az ütemegyenlőség törvényei szerint kimutatható a kí- vülmaradás, a közös hódolat iránti igény, és a vastaps-reflex teljes hiánya (mint ingertárgy, ingeresemény) miképpen lassítja le Zelei tollát egy-egy tipikusan torz jelenség, egy-egy alapvetően, ráadásul többpárti konszenzussal rontott folyamat (hogy mást ne, csak a fellobogózott EU csatlakozást holland szemmel elemző A harapkutyák és a szabadság című dolgozatát említsem).

Itt nem csupán az ismert tételről van itt szó, amely szerint a kompozíciónak a jellemábrázolásból kell kinőnie, mert a cselekmény csak úgy alakulhat reálisan, ha a szereplők jellemüknek megfelelően cselekszenek, és ilyenformán a mese és a karakterek eleve meghatároztatnak a szövegkezelés irányváltásaiban. Nem, hiszen Zeleinél nem egyszer fordul elő, hogy egy könnyednek rajzolt lepke után nyúl, és pillangóként szárnyaló tehenet akaszt le a levegőből (Bőr alatti gyógyászat). Ez a növeli' ellátva a szerkesztő-előszófró Dlusztus Imre három lábjegyzete közül a legtalálóbbal és legellentmondásosabbal, hogy végtére ne történelemformáló szárnyas tehén, helyette utódállami malac legyen belőle a pillareszkető, könnytörölgető Trianon-estek asztalán: „... a haza ott van, ahol pontosan kiszámíthatjuk, mikor hazudik a közhivatalnok - függetlenül attól, milyen nyelven." Igen. A helyszín a Csehszlovák népköztársaság, Pozsony, az idő a hetvenes évek közepe. A lábjegyzet technikája azt a pompás kállai kettőst idézi, mely végig jellemzi a Zelei-írásokat. Itt a most következő, korábban elhangzó, az írás koronájának szánt, megrendítő „bozgor"-mondatot (bocsánat) ellensúlyozza: „csak lemegyek az utcára, és egyből nincs hazám". Copy: Tóth László (volt) felvidéki költő, író, műfordító. Zeleinél minden írásban ez tör94