Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - TÖBB SZEM / PONT - Nemes Ilona: A gondolat neve (Határok és túlélők Zelei Miklós írásaiban)
diák - és lőnek is ha határsértőt fognak. Hát akkor miért nem ír a szerző helyzetazonos komolysággal, a pátosz, az együttérzés, vagy a sajnálkozás hangján legalább? Egyszerűbb és bonyolultabb válasz is kínálkozik. Az előbbi meghatároz: a könyv, dokumentum valóságos élő személyek szólalnak meg benne. A szerző hagyja őket beszélni, jegyez, a történetek és a nyelv lényegében a „szereplőké". A nagyon egyszerű és nagyon határozott válasz (itt is) visszaüt. Megkerüli ugyanis a kérdést, hogy a beszélők miért nem nyilatkoznak a helyzethez illő komolysággal, a pátosz vagy a sajnálkozás hangján legalább? Érdemes bonyolultabb megközelítéssel kísérletezni. Ezesetben nem zárjuk be a könyvet definíciók határai közé. Hagyjuk beszélni azon a nyelven, amely a szerző és különböző sorsú, foglalkozású, korú-nemű beszélgetőtársai közös sajátja. Már a könyv címe is közös lelemény. A „kettézárt" (helyi szó címszerepben) sűrítve tud kifejezni egymástól nagyon távolálló dolgokat. A „ketté" a magyar köznyelvben inkább nyitáshoz kapcsolódik (kettényitott szárnyas ajtó pl.) esetleg a tépéshez, szakításhoz. A „zárt" természetesen a zártsághoz. A kettézártság telitalálat: egyszerre hozza a szétszakítottságot és bezártságot. Mint könyveim ennél több - túlmutat a dokumentumkötet határain a szerző más írásai felé. Ha olyan mondatait idézzük, mint „így fél az ember, ha bátor", „Ria, ria Kálvária!", „Elefántház, olvastam az egyik bolhakalitka felett,"2 sejthetjük, hogy a szerző és a „szereplők" közös nyelve több mint nyelv. Van mögötte valami, amit - mondjuk így - sűrítő és egyben kontrasztos módon lehet elmondani és feljegyezni. Úgy, ahogy Tóth Vince és a többiek mesélnek. Például K I-né Nagyszelmencről: „Nem lehetett odamenni, nem lehetett átszólni (a határon N I). Nanó még élt, kilencvenéves volt. Feljött hozzánk az egyik csendőr, hogy a nagymama beszélt által, és ők ezt szigorúan megtorolják, mert átbeszélni nem lehet. Hát, mondta a nagymama, ő nem volt kint. Emez meg csak állította, hogy de igen, de igen. A férjem behívta, megitták az üveg konyakot, és el volt boronáivá. Jobb a macskát szőre után simogatni, nem visszafele." Ugyanő másról: "Arattunk a mezőn, de otthagytuk a kévéket, nem bírtuk megcsinálni és hazajöttünk ebédre. Délután mentünk vissza, össze volt kötözve, össze volt rakva minden. Máskor is így találtuk. Hogy jár- őrözött arra a csendőr, látta, hogy milyen keserves annak a két öregnek, és befejezte helyettük." E. F.-né Kisszelmencről: „Az emberek úgy beszéltek a határon túlról, ha valaki meghalt, hogy néztek a földre és nótában adták által, másképp nem lehetett." J. Z. így zárja mondandóját: „Én sohasem voltam elkeseredve. Amikor a legnehezebb helyzetben voltam is, úgy képzeltem el magamat, mint regény-hőst. Ezt ki kell bírni." A többiek nem képzelik regényhősnek magukat. Amit elmondanak, az „csupán" az életük: van a jelenlegi szlovák-ukrán határon egy zömében magyar lakosságú falu, amelyet a határral „kettézártak" Nagyszelmenccé és Kisszelmenccé. Családok szakadtak el egymástól, hívők templomuktól, élők ha- lottaiktól. Sőt, van olyan ház, amely a hozzá tartozó óltól, istállótól határolódott el. Ebben a helyzetben az élethez szükséges legmindennapibb cselekvés életveszéllyel jár. Élet életveszélyben - ez a túlélés. Ez szólal meg a beszélők történeteiben (visszapillantásaikban is: háborúk, területelcsatolások, fogság, láger, erőszakos kolhozszervezés), és ez találkozik a szerző sűrítő-kontrasztos írásmódjával. Ezért tud a könyvben úgy összeadódni az élőbeszéd és az írott változat, hogy benne egymás közelébe kerüljenek az életveszély különböző formái (ld. fentebb) és a túlélés eszközei. Amint láttuk ez utóbbiak változatosak: egy üveg konyak, a hatalom egyes szolgáinak ösztönös embersége, egy nóta, vagy éppen a regényhős-szerep. Minél közelebb kerülnek egymáshoz a veszélyformák és a túlélés technikái (mindennapi gyakorlatban, beszédben, írásban) feltehetően annál erősebb az életképesség. A kettézárt falu ilyen értelemben az életképesség könyve. A szorongás mellett mindjárt ott van benne a túlélők fölényérzete is. Ebből a kettősségből (amely valójában sokféleség) táplálkozik a könyv feszültsége és egyszersmind feszültségoldó humora, amely nagyon sokféle témában, életútban, sőt műfajban van jelen.3 Ha ezt a beszélők bármelyike vagy maga a szerző megcsonkítaná (ld. egyoldalú pátosz, sajnálkozás, felháborodás, politikai, tudományos vagy más egyértelműsítő, esetleg elhatároló megközelítés) az életképesség látásmódja csorbulna. Sőt, törékenyebb lenne maga az élet is. Ez utóbbi gondolat egyre többféle nevet kaphat, ha kilépünk a dokumentumkötet határai közül. 89
