Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Szekér Endre: Ajándék – születésnapra (Németh István: Ima Tündérlakért )
Szekér Endre Ajándék - születésnapra Németh István: Ima Tündérlakért A vajdasági magyar prózaírók kiemelkedő egyénisége, Németh István hetvenedik születésnapjára ajándékkal lepte meg hű olvasóit, az Ima Tündérlakért című kötetével. Az ünnepi alkalom kétszeres: az ünnepelt ott áll az őt köszöntők gyűrűjében, és nem az őt üdvözlők adják át ajándékukat, hanem az ünnepelt nyújtja át fájdalmas-szép vallomásos prózakötetét a körötte állóknak. De ne legyünk igazságtalanok, mert az ünnep igazi ünnep, értékes könyvvel, baráti kézfogásokkal és öleléssel. S ezen irodalmi ünneplés mögött egy kimondatlan, bár természetesnek tűnő esemény áll: az író ott maradt hűségesen a sokszor valóban hűtlen, háború-dúlta, véráztatta szülőföldön, hiába jöttek egymás után nehéz évtizedek, ember-próbáló évek, fegyveres fenyegetettségek. Irótársainak egyik része távolabbi tájakra, országokba ment, mások pedig már csak a mennyei kocsmaasztal mellől nézték a lent maradottak nehéz mindennapi küszködését. Németh István egyik kulcsszava a föld, a szülőföld, mellyel eggyé vált, része lett, tőle elválaszthatatlan. Ahogy költőbarátja, Fehér Ferenc idézte a gyermekkori pillanatot, amikor a szülők magukkal vitték kisgyerekeiket a szántóföldre, hogy munka közben is szem előtt legyenek, s el ne fussanak: „Övig földbe ásva:" Ez a Fehér Ferenc-kötetcím jól jellemzi Németh István magatartását. O is „övig földbe ásva" élte és éli emberi és írói életét. Tündérlak - Papp Dániel szava - leszűkítve Kishegyes, Németh István szülőfaluja, de tágabban értelmezve az ő szülőföldje, a Vajdaság, a haza, Pacsér, Szeghegy, Szenttamás, Moravica stb. „Évtizedek óta keresem a házamat, a hazámat" - jegyzi meg az író a Jegy kendőben. S most amikor „két hangon" szólva vall a délvidéki magyarok fájdalmas vívódásáról, fogyásáról, „eltűnésükről", itteni idegensé- gükről, mégsem tud csak „egy hangon szólva" panaszkodni, hanem mindig hozzáteszi a maga „igen"-jét, a semmibe süllyedésbe való állandó bele-nem-nyugvást. Mindig megszólal benne, hogy „az nem lehet, hogy annyi szív...". Erőt merít a tündérlaki élményekből, a hazalátogatások látszólag apró eseményeiből, melyek az író számára egyértelműen naggyá válnak, felnőnek, magasodnak, fényessé válnak. „Attól kapják a fényüket, semmi mással össze nem téveszthető hangulatukat": hogy hallja anyja szavait, az ismerősök panaszait, végigéli a gyerekkori emlékeit. A gyerekkor - még a „határtalan szabadság" jelképe is, hiszen akkor még nem szorították a korlátok, gátak, áltörvények, idegen parancsok. A föld mellé társul a hazai csend, mely már megváltozott: „a völgy fölborult csendje" felrázza őt is. Igen, minden megváltozott, más lett, és nem csupán az évtizedek visszatarthatatlan múlása miatt. Másképp süt a nap, más az égbolt a szekicsi dombok mögött. S amikor azt érzi, hogy az „út végén vannak", „nincs tovább", valamiféleképpen számadást kell készíteni, mint hajdan a költő Kosztolányinak, az író Németh István mindennapi pillanatát, élethelyzetét felnagyítva ott ül a földközelben, az öreg farönkökön, az „alkony bágyadt sugaraiban" mérleget készít. Igen, elmondta a maga és társai mondandóját: „mindent elvégeztünk". Talán csak a „türelmes várakozás" maradt hátra. A felhalmozódott megoldatlan ügyek, viták, kérdések - talán meg fognak oldódni. Talán „békévé oldja az emlékezés", mint József Attila mondta. Olykor imára kulcsolja kezét: „Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek". De ez sem olyan egyszerű, nem megy olyan könnyen, mint a Miatyánkban. A szülőföldbe kapaszkodó Németh István olykor őszinte vallomást tevőként hajt térdet, és gyón az Isten előtt. Ilyenkor ki kell mondania az igazságot: „a szülőföldeden már csak örökös vesztes lehetsz. „Fájón, suttogva, vagy hangosan kiáltva kell vallania a magasságos Istenhez, hogy a hazát „fokozatosan elvesztettük". Mi lesz velünk? Mi lesz az örökségünkkel? A teremtett hazában számol be a gyakran hűvös és tartózkodó Márai Sándor Európa elrablása című kötetéről, melyben Márai felveti az évtizedeken át állandóan benne élő anyanyelv-szeretetét, azt, hogy miként válik a magyar nyelv, az anyanyelv az elvesztett haza egyedüli megőrzőjévé. A második világháború utáni változó történelmi hely84
