Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
bök nem törődtek bele a megszállásba. Szörnyűségek. Mind a két oldalon. A hadsereg propagandaegységei hangosbemondókat állítottak fel a tereken, az arabok szótlanul hallgatták a zenét meg a felhívásokat, a ciprusligetekben gyülekeztek a fantomlovasok, így hívták a szabadságharcosok gárdáját, éjszaka belo- póztak a házakba, akit értek, annak elvágták a torkát, senki sem tudja, hányán haltak meg, hányán fognak még meghalni, hányán, Monsieur, mit gondol maga erről, kérdezte a kávézó tulajdonosa, feljöttek a csillagok, leült mellém a háncsasztalhoz, mesélt, átélte, és a szüleitől még mást is hallott. A rokona a félkarú fiatalember. Iskolába is együtt jártak. A félkarú apjának levágták a heréit. El tudja képzelni, Monsieur? El tudja képzelni, milyen, amikor egy bevándorolt család minden tagjának a torkát vágják át viszonzásul? Fekszenek a vérükben az ágyuk előtt. Láttam, Monsieur. Ülök a háncsasztal mellett. Visszaintek néhány ismerősnek. Franciáknak. Araboknak. Mindegyikről mond valamit. Nem azt szeretném megérteni, amit mond. De az arca. Miközben beszél, olyan mint Marie-é. A robbantásnál is ott volt, amikor - így mondja - repdestek a testrészek és a tégladarabok, és a rokona karját az a bomba szakította le, amit ő maga robbantott fel, Monsieur, ezt maga nem értheti. Büszke rá, hogy tud valamit, amit egy fehér ember, egy messziről jött ember nem érthet meg. A vigyorgása nem vidámmá teszi az arcát. Sunyivá se teszi. Akkor értettem meg, hogy milyen az arca, amikor abbahagytam a válaszomat. Még beszélt, és én a szavába vágtam. Nem szakított félbe, várjon, Monsieur, még nem fejeztem be, figyeljen, most jön a lényeg, nem mondta, csak vigyorgott, s amikor már beszéltem, a mondataimban éreztem meg, hogy a vigyorgása a feszült figyelmet jelenti. Elmondtam, hogy halt meg a barátom. Elmondtam, milyen érzés volt, amikor a barátom felsebzett csuklójáról leszívtam a vért, csak hát, tudod, úgy meséltem ezt, mintha én is ott lettem volna, mikor a barátom vé- rezni kezdett, mintha tűzharcban lettünk volna mind a ketten, pedig csak el akartam neki mondani valamit abból, amit átéltem, és mégis így mondtam el. Na látja, Monsieur! Ennyi. Az egykedvű vigyorgó arca. Mintha csak azt mondaná: még egy kávét, Monsieur? Köszönöm, mára elég. Mintha én meg válaszoltam volna. Szeretnék beavatott lenni az életembe. Emlékszem, hogy mondtam ezt neked. Hát ebből semmi nem marad. Történnek az események. Legfeljebb az világos, hogy melyik történet kié. Mégis ittam egy kávét. Aztán sétáltam a poros utcán. Vártam, hány lövést hallok. Ha nem halt volna meg az anyám, hazamennék. Nem mehetnék. Hontalan státuszom van. Internálnának? Nem lenne elviselhetetlen. Kitoloncolnának? Eljárást indítanának? Amikor a vizesmérnök-hallgató azt ajánlotta, hogy lépjek le, nem velem törődött. Most mondd, kaphattam volna fél évet, egy évet. Egy puska sem volt a kezemben. Igaz, olyanok is ültek a hatvanhármas amnesztiáig, akik még annyit se csináltak, mint én. Legalább túl lennék rajta. Azért mondta, hogy lépjek le, mert pocsék lett volna neki, ha ő tartóztat le? Talán mégis jön apámtól egy részletes levél. Marie már aludt, mikor hazaértem. Apámtól nem jött levél. A ruháimat magával vitte? Nem valószínű. Két konyha volt az orosz 13
