Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Molnár Edit: Fél hét múlt (Két nap fényképezésének története)

Ahogy jöttünk le a lépcsőházban, gondolatban még ott időztem náluk. Laci törte meg a csendet: jól kitaláltad magadnak, hogyan nézhet ki a művész. Hallgattam, aztán egy kis idő múlva elgondolkozva hozzátette: furcsa jó fej. Ez volt az első fényképezés története.

A másik 1972. december 12-én. És egyben ez volt az utolsó is. De azt a napot megelőzően nyáron többször kint voltam náluk. Egyik alkalommal hallgatagnak, szomorúnak láttam szentendrei műtermében, lábát maga alá húzva, fejét kicsit félrebillentve ült soványan, megöregedve és reménytelenül. Próbáltam vele beszélgetni (vigasztalásként), hogy mindnyájunknak vannak ilyen napjaink, nehezen szedjük össze magunkat, különösen reggelenként, de aztán mégis elindulunk, és elkezdődik a nap. Banális közhelyeket mondhattam, Kondor hosszan hallgatott, majd rám emelte tekintetét, szemének élénk kéksége már rég a múlté volt. Elfordult, hosszan nézett ki az ablakon, néhány percnyi hallgatás után megszólalt: mindent unok, de nagyon. De hát nem vagy egyedül, vágtam a szavába. Ahogy vesszük - jött a kondorian tömör válasz. Nem tudtam felelni, éreztem, sőt láttam, hogy 1972 nyarán már feladta az élethez való jogát. Abban a zaklatott lelkiállapotomban elmentem Barcsay Jenőhöz. Most jövök Kondortól - mondtam, amikor hellyel kínált a malomkőasztalnál. Szörnyű lelkiállapotban van - tettem hozzá. Barcsay letette a kávét, leült, elgondolkodva maga elé nézett, nehezen, de kimondta: tudom, és azt is tudom, hogy meg fog halni. Az nem lehet - vágtam gyorsan közbe. Valamit tenni kell. Elharaptam a szót, elhallgattam, reménykedve néztem Barcsayra. Lassan, tagadóan ingatta fejét. - Nem, nem tudunk rajta segíteni. Mindent megpróbálok - folytatta. Esténként lemegyek hozzá, próbálok vele beszélgetni, de ő legtöbbször csak hallgat. Pedig a legtehetségesebb, aki az utóbbi évtizedekben született. Kis idő elteltével - hozzátette - ebben a rossz lelkiállapotában is vannak jobb napjai, amikor csodálatosan szép képeket fest, ilyen aprókat - mutatta kezével - és olyanok, mint a gyöngyszem.

1972 december eleje. Szólt a telefon, Kondor hívott. Hogy vagy? - kérdezte rekedtes hangján. Elmondtam aznapi örömeimet, bosszúságaimat, terveimet, türelmesen végighallgatott. És te? - kérdeztem. Semmi, válaszolta kurtán, majd hozzátette: igaz fotózom, mint egy őrült. Aztán percekre elhallgatott. Magamról beszéltem, hétköznapi dolgokról, hosszan, mert zavart hallgatagsága. Váratlanul közbeszólt: szóval jól vagy? Jól - válaszoltam. Akkor szevasz. Semmi nyugtalanítót nem éreztem. Tudtam, hogy szenvedélyesen foglalkoztatta a fotózás is. Néhány nap múlva kaptam borítékban két darab fényképet: egyet, amit még Szentendrén készített rólam, a másik fotó kedvenc cicájáról, Csombéról készült. Szöveg nem volt mellékelve. Kissé értetlenül forgattam a nagy méretű, gondosan megcímzett borítékot. Nem volt szokás, hogy postán küldjünk egymásnak fényképet, vagy levelet, inkább telefonon kerestük egymást.

Néhány nappal a fényképek megérkezése után december 12-én semmi rosszat nem érezve lefekvéshez készülődtem. Szólt a telefon, itt Dávid Katalin. Kondor meghalt - mondta. Csönd, egyikünk sem szólt. Nem voltam meglepődve, csak mélységes döbbenetét éreztem, hát mégis bekövetkezett - gondoltam. Letettem a telefont, ültem az ágyam szélén, aztán hívtam a műtermet. Németh Lajos jött a telefonhoz. Mit csináljak? - kérdeztem. Szükség van rám? Nem - válaszolta. Itt vannak a szülők és itt van Bodnár Gyuri is. Ültem, ölemben a telefonnal és elkezdtem sorba hívni a közös barátokat, nem bírtam elaludni. Egy idő után elnyomott az álom. Telefoncsörgésre ébredtem, éjjel volt, nem tudom hány óra. Kaponya Judit volt a vonalban, aki utolsó másfél évét megosztotta Kondorral. Editke gyere el, mert fényképezned kell Bélát - kezdte mondani - mert reggel elviszik. Rémületet és tiltakozást éreztem. Nem! - válaszoltam gyorsan. Iszonyodva gondoltam arra, hogy halottként lássam Kondort. Hosszan beszélt Judit, mániákusan ismételgette, hogy mindjárt el fogják vinni Bélát. Hallgattam Öt, és éreztem, nem tehetem le a telefont, hagynom kell beszélni. Nem tudom mennyi idő telt el, de lassan zajokat hallottam, ébredezett a ház. Megnyitottak egy vízcsapot, becsapódott egy ajtó, elkezdődött az élet. Már nem fél76