Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Ágh István: A ló és az angyal jegyében (Nagy László és Kondor Béla barátságáról)

lesz bohóctréfa az egész élet: „királyingbe hiába öltözők... sündisznóbőrt is ölthetek átdöfik bennem az angyalt... mulassatok hölgyek urak Mohácshoz mérve mi ez." Kísérteties azonosulás, mintha azt mondaná, megyek már hívásodra, nemsokára ott leszek a nevedben szóló utolsó verseimmel.

Ezt a barátságot emlékeimmel szerettem volna alátámasztani, de alig találok hozzá eseményt. Meglepő ez még azoknak is, akik a Kondor-legendárium szereplői lehettek. Kapcsolatuk nem abban a térben zajlott, ami Kondorral annyira összenőtt. Ez intim és szemérmes, a másik látványos, sokszor zavaros, néha még botrányos is. Pilinszky élte át egyszerre mint a kettőt, s ő tudta legpontosabban kifejezni, s Kondort e kettőségben legjobban érteni: „Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen." Együtt ismertem meg őket a Nárcisz presszó tükörrel kerített közegében. A szemközti bölcsész karról ültünk melléjük. Később már tudtam, déltájban biztosan megérkezik. Gyorsan jött át az előtéren, észrevett bennünket, félrebiccentette fejét, kedvesség bújkált tekintetében. Na, mi van? Elégséges válasz a - semmi különös. Rötyörészett, legyintett, leszólt. Nyers volt, mint egy melós, okos és tájékozott, akár egy szerzetes, kinek ez mégis csak földi hívság. Nagy László nem járt a Nárciszba, a hídbontók csehójába, a Pilvax söntésbe, az Építész pincébe sem. Én meg mintha csak profilját láttam volna jó ideig, amint tömény alkoholt iszik, egyszer alig szól, máskor elképesztő szavakkal szédíti a nőket, mert ahogy efféle helyeken megszokott, nem hiányoztak soha az örök jelenben élő hölgyek, s repkedtek az asztaltársaságok között a kezdő slágerénekesnők, fodrászlányok, a vezetéknév nélküli termetes Babák, s a filigrán Cipőgomszemű. A jó házból valók tűrőképességét trágárságokkal tette próbára, lássák csak szörnyetegnek, és csodálkozzanak, hirtelen milyen kedvessé változik ez a durva zseni. Semmi kedve nem volt okoskodni, művészetről fecsegni egy olyan környezetben, ahol mindenki a Művész. Akár a nyilvános helyeken, akár a műtermébe özönlő slepp előtt kamaszként rejtegette igazi valóját, s hagyott mindenkit ragyogni önzésében. Úgy tűnt, hogy első találkozásaink alatt engem is megtűrt csupán, mintha észre se vette volna, hogy Nagy László öccse vagyok, és sohase vitte híremet abból a veszélyes társaságból, ahol a szabadság torz tükreiben tetszelegtem, s mint a legfiatalabb szaladtam kocsmákba italért, míg kettesben nem lehettünk pokoli szilveszterem, s dermedt magányunk mélyén az újévi másnaposságtól hervadt Nárciszban, 1961. január 1-én. Szelíd örömmel hívott el lakására, már nem a megszokott profil, hanem a teljes ember mutatkozott meg, ahogy a rajzasztalát belepő repülőmo- delljeihez vezetett. A rovarszárnyú törékeny kis szerkezetek olyanok voltak, mint a szputnyik-mámort gúnyoló képén az űrtücsök. Szavait elfelejtettem, de akkor éreztem meg, sokkal okosabb, tájékozottabb, áradt szavaiból a szabadjára eresztett zsenialitás, a reneszánsz bőség. Játszani kezdett olyan orgonán, ami inkább egy régi falusi takács szövőszékéhez hasonlított. Baráti volt, de nem mondtam aztán se barátnak, a Samuzást is kerültem. Kölcsönadta elolvasásra versei Mártélyi füzetét. Bizalmasává tett a közös együttlét Sarkadi Imre szörnyű tragédiájának tanújaként és emlékében is.

71