Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Borsodi L. László: „…bennünk, emberekben van” (Baka István istenképéről)

Miközben a költői írás révén föltalálható tökéletes nyelv megközelítésére törekszik, amikor hitbéli hányattatásairól szól, úgy vet számot önmagával, esendőségével, végességével, úgy vállalja személyes sorsát, hogy ez egyben a nyelvvel, a költészet lehetőségeivel való számvetés is, a nyelvre utaltság hangsúlyozása.

Az Isten, az Isten-hiány megképzése annak az alkalma, hogy a léttel kapcsolatos kérdéseit, dilemmáit megfogalmazhassa, hogy tiltakozhasson az emberhez nem méltó szenvedés és a halál mindent megsemmisítő volta ellen. Teszi mindezt tökéletes (vers)formában. Maga a forma, a költői írás lételméleti fogalommá válása (Fried kifejezése) a védekezés, az életbe való kapaszkodás lehetséges/esetleges eszköze a Gecsemáné ciklusban. A lírai énnek azonban mindannyiszor rá kell döbbenie magára hagyatottságára, s arra, hogy „csak a szavak" maradnak, de azok is csupán a fellapozó függvényében nyernek jelentést.

Szimbólum, metafora és allegória között tépelődve, Baka istenképével kapcsolatban a kaleidoszkóp szót javasolnánk a magunk részéről. Baka istene olyan, mint egy kaleidoszkóp, akinek a (ki)létét, jelentését (?) minden esetben az adott szöveg összefüggései, illetve a szerző-szöveg-befogadó hármasának adott konfrontációja, találkozása jelöli ki. Ezzel tulajdonképpen Fűzi László egyik gondolatát írjuk tovább: Baka István költészete (hozzátenném: és istenképe) „annyira gazdag és összetett, hogy képes elviselni a legkülönbözőbb megközelítési módok összes következményét, s majd mindenkinek azt mutatja, amit látni szeretne benne." (1995:1120) Mindenkinek azt mutatja, amit látni szeretne, de csak a szövegek irányításának függvényeként. Vagyis a szövegek nem engednek meg magukkal szemben semmiféle önkényeskedést, hanem ők szabják ki/meg, meg az értelmezés perspektíváit, és a befogadó figyelmét mindig önmagukra irányítják (vissza) az interpretáció során. A költemények részletes értelmezéséből kiderül Isten kilétével kapcsolatosan, hogy a lírai én, illetve a költő, valamint az értelmező Istenről alkotott nézetéről/látásáról, e néze- tek/látások közeledéséről, a szövegek mentén való „találkozásról" csak olyan mértékben lehet szó, amilyen mértékben - a szövegek irányításának megfelelően - az istenképek, az Istenről alkotott felfogások a lehető legközelebbi, legrövidebb úton találkozhatnak. E téren, tudjuk, nincs objektivitás, hisz minden istenkép a lírai én, az egyén helyzetének függvényében alakul - szubjektív. Erről így vall Karl Rahner: „Az Istenről való ismeret igazságát - hogy valaki minek s kinek tartja Istenét -, egyszersmind szeretetének rendje vagy éppen káosza hordozza. (...) Isten konkrét megismerését már mindig is eleve meghatározza az, amiként az ember a számára adott dolgokat szereti és értékeli. A metafizikai megismerés sohasem szemléli tárgyát annak tulajdon mivoltában - „színről színre" -, hanem csak a szubjektum saját transzcendenciájából ismeri meg, az ember ráirányultságából." (Szigeti Lajos Sándor idézi 1996:11)

Az Istenre való ráirányultságot a lírai énnek önmagával és a nyelvvel, a költészet lehetőségeivel való számvetése, a végső kérdések fölötti töprengés határozza meg a Baka-versekben. Az, hogy Rahner szavai vonatkoztathatók-e Baka istenképére, hogy lehet-e Rahner-i értelemben vett transzcendenciáról beszélni a bakai istenkép kapcsán, kérdés, amelyre a versek értelmezése biztos, hogy nem ad egyértelmű választ, s ebből adódik e kérdéskör összetett volta. Ez pedig arra késztet, hogy minél szélesebb (kulturális és texturális) összefüggéseiben vizsgáljuk a versekben a nyelv- és Isten-kérdést, vagyis a nyelv-isten kérdést.

66