Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

szerint már Riedlnél, Gyulainál ingerelte „az előadás líraisága, mely minduntalan a kritikus érzelmeivel zavar; van-e pedig joga valakinek az igaz, nagy lírát kicsinyes próza-lírában feloldani, mint cukrot a vízben?" Ám a próza-líra konvencionális ellentétét, a prózaisá- got mint irodalmi hanyatlástünetet diszkrimináló szöveghelyek ellenére is erősen gyanakodnunk kell, hogy Babits itt ismét a maga és elődei költőiségével kénytelen küzdeni; ezt a látványos - és a tanítványi körben ugyanúgy megszenvedett - küzdelmet konstatálta a kortársi kritika is. A babitsi esszéportré olyan műfaji forma, amelyben a lírai-lírikusi vallomásosság diszkurzív (olykor epikus, mint például az irodalomtörténetben) értekezői mederben, drámai perspektívákkal történik meg. A XIX. századi klasszikus veretű, méltóság- teljes és kiegyensúlyozott, sokszor cirkalmas körmondatokba ömlő, egyszerre romantikusan pátoszos és mértéktartóan puritán magyar értekezőpróza és a költői próza stílussajátosságai keverednek benne: egyfelől a magas hőfokú és antikosan iskolázott retorikusság, mely a korábbi esszékben még meglehetősen didaktikusán, szervetlenül, a dialógus későbbi esszéiben viszont egyre személyesebben, ugyanakkor egyre komolyabb szövegterheket vállalva és állandó vitahelyzeteket szimulálva működik. Másfelől pedig a ritmikus, nagyon zenei és nagyon sűrített mondatszerkesztésben, az ismétlések körkörös-refrénszerű melo- dikusságában, a képpé-érzékivé alakított emotív bölcseleti tézisekben, tehát az esszémák és a metaforák poétikus hálózatában, a stílusimitációkban, a legbelső dráma megértésének és jelképpé emelésének igényéből fakadó szemléletes, elfogult és emblematikus lélekábrá- zolásban és a diszkurzív szerkezetek folyamatos felülvizsgálafában, érzéki-zenei hitelesítésében kísértő szubjektív líra. A stílust sokszor - mint például Az irodalom halottjaiban, az Ágostonban - a lírizált retorika és a filozófiai értekezésmód váltogatása jellemzi, az arc, a személyiség rajzát Babits időnként elmélkedésekkel, kultúrtörténeti, terminológiai reflexiókkal, filológiai problémák általános kijelölésével szakítja meg, vérbeli esszéistához híven. E keveredések és kitérők: a kontemplatívan kanyargó szabad és „interdiszciplináris" stílus miatt gyakran gazdag, sokdimenziójú arcképek születnek - ilyen az Ágoston vagy a Goethe -, gyakran viszont e polifonikusság az oka, hogy a nyelvezet heterogenizálásával az ábrázolás veszít plasztikusságából, s az arc absztrakt, elnagyolt, túlságosan szövegszerű és apolo- getikus marad. (Pl. Az irodalom halottjai.) Az esszészövegek retorikájában, főként az életmű későbbi, moralizálóbb szakaszaiban, az alkalmiság és az időtlenség dimenzióinak összefüggései is tükröződnek, sokszor az egyszerű emlékbeszéd vagy a nekrológ (szabadon értelmezett) műfaji törvényei szerint, a szóban forgó arc korszerűségének, aktualizálhatósá- gának kérdései kapcsán. Ilyen például A mai Vörösmarty, amely a „nemzeti elv kínjait" és az „európai nacionalizmus" szenvedélyeit megélő költőt, és ilyen A legnagyobb magyar vagy a Kölcsey, amelyik a politikai cselekvés és beszéd erkölcsét megszenvedő két közírót hozza közel. A jelenbe tárás és a nagy nevet megelevenítő arcadás alakzatai (prosopopeia) ezért igen fontos szerepet kapnak az ábrázolás folyamatában. A prosopopeia tükrös szerkezete, a történelmi halottat és a megidézőt démonikusan egymásra vetítő retorikai felülete modell és portréfestő egzisztenciális és az eternitásba vonzó viszonyát, a tárgyi és alanyi szövegréteg közlekedését teszi lehetővé. A moralizáló esszékben a jelenidő ugyanakkor roppant hangsúlyosan, veszedelmesen lebeg: az eszkatológiai végpontra figyelmeztető apokaliptikus fordulatok és metaforák, a szövegek felkiáltásokkal, számonkérésekkel, a küszöbön állás témáját variáló s formálisan modellező: töredezett, elfulladó gondolatmenetekkel zsúfolt tere a prófétai beszédre emlékeztet. A babitsi retorikát ugyanakkor többnyire (és főként korábban) tüntetőén racionális, pozitivisztikus, Péterfy felosztásait idéző tézisszerű tagolás jellemzi, a szerző az írószemélyiség lelki-esztétikai totalitását az életmű fontosabb motívumainak vagy egyszerűen a vizsgálati szempontoknak a lajstromával foglalja össze: a korai Adyban a környezet (miliő), a népiélek (faj), a képzelet, a nyelv, a verselés külsődleges, megkonstruált szemléleti momentumaival (lásd Péterfy Kemény-portréját); míg a Vö- rösmarty-esszékben ezt az életmű-lélektörténet fő motívumainak és jelképeinek történeti so60