Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
tes, egymással minduntalan konfliktusba keveredő igényével nyújt alkalmat arra, hogy a szerző megteremtse esszéisztikája tükörrendszerét, hiszen a portrék ugyan mindig a műalkotásokból vagy a politikai, történelmi tettekből törekszenek levezetni, megérteni az adott személyiséget, e látszólagos objektivitás azonban eleve kétségessé válik a bölcseletipoétikai és az ábrázolt hős egyéniségére vonatkozó előzetes ítéletek rejtett (de nagyon is aktív) hálózatában: a metafizikai, poétikai és erkölcsi elvárások rendszerében. A lírikus esszéíró Babits, a portré és a tabló között ingadozó Halásszal ellentétben, igyekszik megtisztítani a terepet a konkrét történeti tények salakjától, mindattól, ami korlátozhatja az egyéni olvasás érvényét, hogy a lírikusi tárgy-személyiség, a lírai tárgy-életmű és az értelmező-kommentátor hermeneutikai felülete akadálytalanul vetülhessen egymásra; a babit- si személyiségfogalom és ismeretelmélet tükrében elmondható, hogy a mű-esztétika valójában a magányos olvasás egzisztenciális egyetemesítésére és elmélyítésére, az egyéni értelmezés legitimálására, abszolutizálására és az arckép fókuszába helyezésére szolgál: az interpretáció szubjektivitása, alig leplezett előítéletrendszere a faculte maitresse-ben ölt egységes és szuggesztív alakot, s cserélődik föl lopva az ugyancsak egységesített irodalomtörténeti személyiség objektív paramétereivel. Mindez persze nagyon finoman és észrevétlenül játszódik le: Babits portréi csupán torzítanak, ám nem deformálnak teljesen. Az esszéportrékban alkotói lélek szembesül alkotói lélekkel; a Vörösmarty-esszékben például a konkrét életmű-fragmentumokat mindig személyes reflexiók kísérik, amelyek líra versus intellektualitás, korai, ezért befogadhatatlan modernség, XIX. századiság és alkotói intimitás belső, saját paradigmáit fogalmazzák meg, a két esszé valójában az „ürügyek" és e reflexiók katalógusa: Babits a versformák, eposzhősök, nyelvi fordulatok stb. szemléjével Vörösmarty költői személyiségének teljes rekonstrukciójára törekszik ugyan, ám az életműre ilyen totalisztikus, az esetleges-lírai reflexiók miatt mégis töredékes formában csupán a költői személyiség előzetes ismeretében és értelmezésével derülhet fény. Ezt az előzetessé- get igazolja a személyes észrevételeknek: a babitsi esztétikai normák rejtekhelyének, betörési pontjainak a különleges nyomatéka, valamint a tüntető, mert szemléletváltást célzó apologetikus szándék meghirdetése már az írás legelején. Az irodalom halottjai faculte maítresse-einek megszállása pedig annak alkalmát teremti meg, hogy az egyes írói alkatok fókuszálásával Babits saját intellektualista és morális líra-, egzisztenciális hangoltságú esszé-, valamint szigetszerű, kifinomult magánykultúrát sugalló jellemeszményének, így alkotói önpozícionálásának nyisson teret. A művek alapján szerveződő indukció és a (saját és tárgyi) lelkiség totalitásából szerveződő dedukció logikája így fonódik össze az arcképek poétikai szerkezeteiben - az esszéműfaj eredendő alanyiságát, a megértés előzetesség- struktúrájának fokozott és termékeny működtetését jelenti tehát az „essay Janus értelme", kettős referencialitása. Az esszéportrék metafizikus ontológiai hátterét és az ábrázolástechnika elméletét tehát az irodalomtörténet művészi egységének és az irodalomtörténeti személyiség zárt, zseniális - és kisajátítható - totalitásának tételezése alapozza meg; ezekkel a filozófiai koncepciókkal párosul e konzervatív ontológia egységének formális, a fent jelzett logikai komplexitást is meghatározó egyensúly-elve, a babitsi esszéista világkép kulcsprincípiuma, amely, amint az a normák elemzése során nyilvánvalóvá vált, nem csupán az esszéműfaj általános szemléleti-poétikai alapelvével, a lehető legmozgékonyabb és legsokoldalúbb, virtuóz kommunikációt lehetővé tevő közvetítéssel és nyitottsággal jelent bölcseleti összhangot, hanem az e normák legfontosabb és legdrámaibb - mert a lebegés, a kérdezés, a dilemma állapotába dermesztő - humanista logikai törvénye is. Poszler György szerint a babitsi esszék drámaisága a konfliktusok és szintézis-lehetőségek megfogalmazásának igényéből: hit-kétely, európaiság-magyarság és ösztön-tudat ellentétének a közvetítéséből fakad. A szintézisteremtésnek, az elhanyagolt hősök feltámasztásának, az idő és a hely provincializmusából való kiszabadításuknak azonban nélkülözhetetlen része a vizsgált személyiség és 58