Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Ködöböcz Gábor: „… egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" (Értéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben)
Ködöböcz Gábor egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv" Ertéktanúsítás és sorsvállalás Kányádi Sándor portréverseiben A portrévers mint művészetfilozófiai érvénnyel bíró ars poetica Kányádi Sándor tágas horizontú, dialogikus természetű költészetén belül számszerűsége és minősége miatt is megkülönböztetett figyelmet érdemel a portréversek vonulata. Ezek a művek kivétel nélkül a ráhangolódás és belehelyezkedés kontemplativ állapotában íródtak. Alapmotiváltságukban is megegyeznek, hiszen a megszólítottal vagy megidézettel fölismert sorspárhuzam és sorsközösség jelenik meg bennük, méghozzá egy pontosan körvonalazható minőség- és embereszmény jegyében. Ennek poétikai reprezentációjaként a kiküzdött létbeli pozíció önerősítő, öntanúsító megvallása, a legerősebb vonzások mentén kikristályosodott morális-szellemi attitűd emblematikus felmutatása történik. A választás és vállalás szükségképpen önmeghatározás is egyúttal, amiben a lírai személyiség legteljesebb érintettsége és érdekeltsége ismerhető föl. Kányádi úgy avat vershőssé egy-egy példaadó személyiséget (Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Apáczai, Páskándi Géza, Arghezi, Prométheusz - Latinovits Zoltánnak), hogy a kanonizált értékek kiemelése, a szellemi szövetség és lelki rokonság érzékeltetése révén a 'vox humana', illetve az integer személyiség pozícióit erősíti. A költőelődökhöz és/vagy pályatársakhoz írott portrékban, illetve a peregrinus ősöket megidéző példázatokban a tradícióhoz való kötődés sohasem általánosságban, hanem egy bizonyos értékrendhez s követendő magatartáshoz való programszerű kapcsolódásként jelenik meg. Az identitásképzés, az önépítés szempontjából is lényeges, hogy a fölemlegetett példa rendre példázattá, a portré pedig önportrévá válik. Ebben az értelemben a portréversek művészetfilozófiai érvénnyel bíró ars poétikák, illetve konfesszionális jellegű monológok, hiszen bennük a lírai alany önnön transzcendenciáját, legeszményibb vágy- és célképzeteit mutatja föl. A nagy előddel, választott példaképpel vagy pályatárssal való dialogikus kapcsolat a nyelvi tradíció, a poétikai paradigma és a kulturális emlékezet ébrentartásán túl az irodalmi, sőt a legtágabban vett kultúrantropológiai hagyomány átörökítését, végső soron pedig a saját költői világkép erősítését, gazdagítását szolgálja. A magavállalás éthoszának egy irányba mutató hommage-szerű darabjai (Illyés Gyula, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Apáczai, Prométheusz - Latinovits Zoltánnak) (Illyés Gyula) Kányádi Sándor művészportréiban nyilvánvalóan jelen van az eszményítő, mitizáló törekvés, de csak a feltétlenül szükséges mértékben és a jóízlés határain belül. Ezt az eljárást követi egy irányba mutató, egymást erősítő és feltételező prózaverseiben, így az Illyés Gyulát megörökítő személyes hangvételű, hommage-szerű darabjában is. Ez az ön52
