Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

ik képernyőjét, s aktatáskaként hónuk alá csapva a készüléket, megindulnak a bejárati ajtó hologramja felé, de mielőtt kilépnének a háromdimenziós kép lézersugárral átvilágított negatív- ján, lassacskán halványulni, vibrálni kezdenek, végtagjaik megnyúlnak, összetöpörödnek, egész testük lobog, akárha szél fújná, aztán hirtelen ajtóstid szertefoszlanák. A tanár csak áll, csak áll az üres, meg-megbillenő, egyre kajlább előadóteremben, fejében régi memoriterek hömpölyögnek, kavarognak, elkeverednek a sorok, összemosódnak a szavak, egymásba rogynak, majd új halmazokba verődve gomolyognak elő a fogalmak, s üveges szemmel nézi az ajtóstul szertefoszlott hallgatóság mögött láthatóvá vált tanfelügyelői kommandót, ahogy vészjóslóan komor ábrázattal böngészik a frissen nyílt hasadékban kirajzolódó didaktikai szabályzatot, s valamit babrálnak a billentyűzeten, de a verssorok már visszavonhatatlanul összehabarodtak, s most ugyan néhány szó kitépi magát a masszából, ám a fogalomalkotás szitáján hamarosan végképp elporlad, s tekintete tükrében megvakulnak, kontúrjukat vesztve vonag- lanak a dolgok, s ahogy nyúlna utánuk, érzi, elernyed, meglágyul a keze, körmei megolvadnak, lecsöppennek az ujjai, s amikor lábizmai kétségbeesett utolsó próbálkozásként megfeszülnek, hogy a felporciózott lendület tétova szárnyain röp- tessék visszeres végtagját a reáliák lenge köddé habosult va- lagáig, nagylábujja hegyén fölfeslik a nagy gonddal letűzött szálvég, s testének görcsösen magához ragadott sziluettje is nagy darabokon fölpupulykásodik, majd könnyeden lobogva legömbölyödik róla, szája megnyúlik, egybeolvad orrüregével, fölszippantja szemét, és az egyre öblösebb üregben szanaszét röppenő fogai között ívóhelye felé igyekvő pisztrángként csapkod a nyelve, csajla fülei hol irdatlanul felpuff adó, hol használt óvszerként lefittyenő orrát legyezik, émelyítő péppé kásásodik az álla, ősz harcsabajusza szálanként kavarog, beletapad a föl-fölbugyborékoló szócafatokba, végül a mindeddig sziklaszilárdan magasodó, a kibontakozás, a folytonosság egyedüli biztosítékaként latba eső míves ívelésű homlokra is fád ráncok araszolnak, girbegörbe párhuzamosokat húzva először a két halánték között, aztán ezekre merőlegesen, majd átlósan, balról fel jobbra és jobbról fel balra, s keresztbe és kasul, és erre, és arra, és hiába, hi-á-ba, mindhiába matatnak a gombokon, a nemes homlok fölrepedezik az egyre szaporodó barázdák mentén, és számtalan mozaikdarabra szakadva zaj- lásnak indul, egymásra torlódik, és fölgyorsulva elúszik a képzelet halovány fény rajzának kányán is áttekinthető téridejében...