Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

múlt század végi posztmodern... Igaz, hogy - legalábbis ebben a most felidéződött három darabban - nem látni nyomát azoknak a rájuk olyannyira jellemző csavarásoknak, nyelvi-nyelvjátéki, avagy néha már-már parodiszti- kus megfejeléseknek, melyekről nehéz eldönteni, hogy - a stílusimitációt sokszor a teremtő empátia szintjére emelve - az arisztokratikus kívülhelyezkedést (vagyis a korabeli korszerűség-mítoszt) táplálni hivatottak-e vagy csak demonstrálni. De hát nem mindegy-e ez? Ma már!... A vers hat, a többi nyolc. így hát igazán nincs értelme firtatni az ideológiai hátterét. Még valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben volt egy fiatal költő ismerősöm. Eszeveszettül tehetséges volt. Szavai perzseltek, lángoltak a mondatai. Csak éppen én a kelleténél jobban ismertem. Tudtam, azok közé tartozik, akik minden tetszetős új eszmébe végzetesen beleszeretnek, méghozzá olyan hőfokon, hogy néhány hét leforgása alatt rögeszmévé kefélik, legyen az bármilyen naiv, agyalágyult, híg, rugalmas vagy szellős. Az aktus, persze, lévén szó költőről, versben történik. Ott, a verssorok közt csócsálja, ízlelgeti, becézgeti, isteníti és dugja, dugja, dugja, de hiába, mert akármennyire is virtuális színfalak között zajlik ez az orgia, én, aki a szereplők civil viszonyát is ismerem, óhatatlanul beleképzelem a verstestbe, amibe pedig nekem, olvasónak kéne behatolnom, nekem kéne önfeledten benne höncörögnöm, nekem, aki most úgy érzem magam, mint egy peep show-ban, ahol a formán át kukkolok valamit, ami lehet, hogy annak, aki csinálja, jó, de számomra, akit kihagytak a közvetlen részvételből, mindenesetre nem kielégítő, hiába is vinnyogják, nyüszítik, hörgik az önkívület határán, hogy az, hogy ez az, ami kell nekem. Pedig ezek a versek jó versek voltak, mert - bizonyos személyes tapasztalatok híján - saját érzéki tusakodássá lehetett félreértelmezni őket. Csak éppen nekem nem volt hozzájuk szerencsém, mert megadatott az, amire még a költők is oly gyakran áhítoznak: látni a szellem pucérságát, a gondolatok csupasz valagát. Pfuj!.. .Ilyen az, amikor rossz oldalra kenik a foncsort -jobban csúszik, de annyival kevesebb is az élvezet; petyhüdten bámul az ember a lukra, amiben idegen extázis tetszeleg önmaga előtt, s nem is várja, hogy betegyem, hogy hozzáadjam magam is, magam is az enyémet. Hát nem jobb így, tudatlanul?! Mormolom ezeket a szonetteket, és jól érzem magam - mert érzem magam. Bennük. Még csak az kéne, hogy kiderüljön róluk valami irodalom- történeti disznóság, korabeli korszerűtlenség, őszintétlen- ség, ideológiai célzatosság, valami művészetellenes, ami lehetetlenné teszi az érzékek és a tudat közt oszcilláló önfeledt esztétikai olvasatot - de miért csak a háttér isme-