Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

költői tulajdonság ez, amit majd a népiesség és a romantika korában kezdenek igazán becsülni.

A kúnsági utazás is megcsillogtatja a költő erényét, népi vonzódását. Igaz, a klasszicizmus megannyi kelléke megtalálható a műben: Vénus ösztökéli a szundikáló Ámort, hogy munkára fel, a szerző emlegeti Hornért és Uliszt, Danaét, Titust, Zefírt, a nektárt, Hébét, Pénelopét, Adonist, Márs és Thémis nevét, a Grátziákat, Junót, Phoebust, Pegazust, Léthét... A mából nézve e mitologikus ka- valkádnál érdekesebb az, amit Vitkovits a Nagykunságról ír, és szerencsére a költő is indokoltnak látta kellő terjedelemben foglalkozni e témával: „Érdemes hát, hogy bővebbenn / Leiródjék mennél szebben / Ez a' tsinos útazás" - írja. Tiszaroffról indul a kis csapat: három házaspár, kettőnek a gyermekei is, no meg a költő. Induláskor „Már a' nap estvére dűlt le / Az égi boltozaton", így nem is jutottak messzire, a társaság „meghált a' Kakatonn". Vitkovits szerencsére nem éri be ennyivel, további információkat ad: „Ez tsak puszta, 's tanyákból áll", ahol nincsenek pompás paloták, csupán „Egy házatska nádfedéllel, / Alatta tsendesen él el / A' megelégedő szív. ” A költő erkölcsfilozófiája ölt testet az utolsó sorokban: a kevéssel megelégedés gondolata. A ház mögött nyugat felől egy gyümölcsös van jó levegővel: „Itt rendes rendetlenséggel / Alinak a' fák 's mesterséggel / A' Természet kezet fog". Itt sétáltak a tiszaroffi előkelőségek, körtét ettek, látták a búzakereszteket, hallották a nyáj kolompolá- sát. „Egyszer egy kis ürge szolga" jelentette, hogy kész a vacsora: „Ezt mi tréfára nem vettük, / Besuhanvánn mohonn ettükI A' jó tejfeles levest." A körülmények? „Nem volt úri a' szerviszünk/ Sem Mahóni Asztalunk, / Eggyügyü tserép edényünkI Fa kés, villa 's kanalunk." Ismét előbukkan a kevéssel megelégedés eszméje: „Bátor a szív, 's nem óhajt nagy / Asztalt 's ezüst kanalat. / Beelégszik a' kevéssel." Vacsora után levegőztek, majd Ámor az ágyakra kergette őket, egyedül a költő aludt magányosan odakint szúnyogokkal hadakozva. Másnap a reggeli után „elindultunk, / Rekkent hőség égetett, / Nagy volt a' por, majd megfúltunk/ Szemünk szánk is tele lett." Délben értek Karcagra, szállásuk „Egy pór háznál", asztalukra étket raktak „Piros sodort szalonnával / Fehér kényért pogátsával / És gyümöltsös csemegét. // A' Kunok is szívességgel / Fejér Nektárt küldőnek", majd fa padokon aludtak kicsinykét. Ezt követte a nádor látogatása: „Szép volt látni az utszákon / A' Kartzagi kánokat / A férjfikat jobb oldalonn, / Balonn az Asszonyokat / Mindenike inneplőbe."

A kúnsági utazásban Vitkovits Mihály önmagát szerényen csak Sipolónak, Siposnak emlegeti, aki azért megy a roffi társasággal, „Hogy az úton lejendőket / Mint bizonyság leírja." A tiszaroffi Borbély familia hölgytagjainak szépségét „leírni nints tehetségI Kisded poézisombann" - írja. A hölgyek férjei is valóságos Adonisok a költő fogalmazásában, akiknek mindegyike „úgy állott a’ Kánok között / Mint Czédrus a Szilfa közt." Ez bizony, Vitkovits szavaival élve, „poétái fillentés", amely azt mutatja, a költő meg akarta hálálni a roffi kúriák lakóinak, hogy lehetővé tették számára a kunsági utazást, melyből megszületett A kúnsági utazás. A sínylődő, virgonc kedvét vesztett Vitkovits, aki a Músa rábeszélésére szerelmi bánatát, amúgy kutyaharapást szőrivel módjára feledni jött Karcagra, aligha lelt új kedvesre itt Lidije helyett. Amíg a roffi előkelőségek csintalankodhattak asszonyaikkal, addig a költő csak azt jegyezhette föl magáról, hogy „sok bolha tsipdesett."

27