Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - G. Kiss Valéria: A holtakkal terített végesség felé (Szilágyi István: Hollóidő)

Mivel a regény szereplői (mint viselkedési minták) a deák relációjában nyernek értelmet, az ő elbeszélői pozíciója az írástudó és a közönség viszonyának összefüggésében is fölmerül, és így az elkülönülést illusztrálja. Ugyanakkor azt is, hogy - ha nem is beszélnek egy nyelvet - az elbeszélő menthetetlenül belegyökerezett a közegébe. Nem csak értékvédő, humanista szemlélete miatt, hanem azért is, mert érzelmileg és morális okokból is kötődik hozzá. A történetben az újra és újra előforduló eredetkutatás, az asszonyok és a fiúk szerepe demonstrálja ezt a fajta függést és elkötelezettséget. (A titokzatos Agócs Krisztina vagy az éteri tisztaságú Anna papné éppúgy fogva tartja a deákot, mint a tisztaságmániás, ribilliózó, de mindenkiről, mindenképpen gondoskodó Baga Rózái, a törékeny ösztönlény kese-Kata vagy a bűbájoló Hódy Agó. „Amíg asszonyöl ring, hánykolódik velünk, aléltan húzódik félre az elméből minden nyomom világtudás.")

A gyanútlan fiúk a két „kóborló", Illés mester és a deák felelősségébe tartoznak, de az új nemzedék (a későbbi csontkorsók) maga is a határban lappang, apáik hallgatólagos beleegyezésével, útra készülődnek már jóval azelőtt, mielőtt arra valóban rákényszerülnének. És az ő választásuk is tragikus, hiába alapozzák azt szuverén döntésükre, szabad elhatározásukra, mert nem tudnak szabadulni a másik, az elutasított választás lelkiismereti terheitől, a felelősségétől. („Mi ezt így akarjuk, minket erre nem nyomorú állapotok kényszerítenek. Míg ha a deák biztatására ülnénk lóra, vélhető, elfutunk baj, nyomorúság elől. Elfutunk apáink tehetetlensége láttán, holott ha mindaz igaz, amit az Illés mester-félék mondanak, ők a mi gyámolításunkra szorulnak. Mi pedig sorsukra hagyjuk szegényeket. Mentjük a bőrünket, menekülünk.") A hírmondónak maradt kis csapat tagjai mesterségüket viszik tovább apáiktól (állandó jelzőik szerint: a faragómolnár fia, a cserzővarga fia, a tőzsér- és a nagygazda fiák, a gubatakács fia, a csizmadia fia stb.), és hierarchiába rendeződve is ki-ki a maga posztján a helytállás normáját.

A Hollóidő elbeszélésmódja, nyelve vitathatatlanul világot teremt, amely - mint az örvény - a szélein inkább taszít (bár tudjuk, Szilágyi István szereti csúfondárosan frusztrálni az olvasóját), hogy aztán menthetetlenül beleforgasson. A gyanútlan és kevésbé kitartó olvasó fennakadhat például azon, hogyan is függ össze a két könyv. Riaszthatja a lassú előrehaladás és a tulajdonképpen rövid és egyszerű mese kiterjesztése majd 600 oldalra. Vagy ha veszi a fáradságot, és összeszámolja a megnevezett fiúkat, hogy kiderüljön, ki is közülük a második könyv krónikása, összezavarodhat a szöveg állítása (19) és a számolás eredménye (20) láttán. És - ezúttal akár joggal is - bosszanthatja a regény néhány „rossz" mondata (a manír szemfényvesztése: „Az ablak hólyagosüveg szemei a kelő nap világát száz ezüst tincsbe fésülték, s mint laza fénykévét hullatták a könyvesház öreg bútoraira."; a direkt áthallás előidézése: „Egy időre kipusztulok, mint a magyarok."; a függő beszéd miatt funkció-tévesztő túljelölés: „Aztán elmesélte, Péri hogy baszta oda Ocsurék elé a baksist ma délután.").

De hiába, éppen a nyelv teremti meg a fikció ellenséges közegében az otthonosságot, és az organikusság illúziójával lépre csal.

119