Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Körmendi Lajos: Kipcsakisztán

mögött marad a nagykunságiak szemében. A vándorló, baljóslatú eseményeket megjósoló poétáról ma is legendák keringenek ezen a tájon, s ha valaki költőnek számít a konok kunok szemében, akkor ez a garabonciásnak tartott ifjú A Költő.

Csokonainak aztán elegendő élményanyaga volt, hogy hiteles-keserű képet rajzoljon a magyarországi költősorsról A méla Tempefői-ben! Élete a nélkülözések története. Talán ezért is írt olyan sok alkalmi verset. Ami egy mai költőnek, mondjuk, az újságírás, az volt Csokonainak az alkalmi vers. A mai versvitézek publicisztikai muszáj-hasábjaiért löknek néhány forintot, Lilla dalnokának pedig löktek dicsérő verseiért némi harapnivalót. De érthettek-e valamit nagy bölcselő költeményeiből úgy 1800 táján az alkalmi versek címzettjei, a Rousseau és Voltaire nevét talán még nem is hallott falusi hatalmasságok? Elolvasták-e például a Konstancinápoly vagy Az estve új borzongásokat keltő sorait, vagy a felvilágosodásról még nem is hallottak harangozni? Megelégedtek azzal, ha a kiszolgáltatott poétával felolvastatták az őket dicsőítő verset, hogy ezzel szolgálja meg a talán barátságból, talán leereszkedő gesztusból nyújtott átmeneti fedelet és ételt? A költő helyzete, szegénysége, elesettsége okán, hasonló lehetett a cigányprímáséhoz: kedves nótát kellett húzni a mégoly zsíros fülekbe is, s akármelyik vagyonosabb tuskó rádörrenhetett, hogy ácsi! Pedig Csokonai, amikor 1800 tavaszán Karcagon járt, már igen fontos, nagy versek megírásán volt túl, fordított olasz költőket, magyarította Holbach, Mozart műveit, radikális francia röpiratot, Pope egyik művét franciából, Vergilius Georgicáját... Ragyogó elme volt, aki Az özvegy Karnyóné-ban még saját kiszolgáltatottságán, alkalmi verscsiholásain is képes volt ironizálni.

A csurgói református gimnázium segédtanárául szegődött 1799 májusában, s egy év múlva, midőn letelt róla a szolgálat, visszaindult szülővárosába, Debrecenbe. Ekkor járt Karcagon, most kétszáz éve. Szerette volna kiadni a verseit, s ehhez előfizetőket gyűjtött. Jó lenne tudni, a Nagykunság „metropoliszában" vajon miért csak egy ember akadt, aki feliratkozott az előfizetők közé? Nem volt több irodalomszerető ember Karcagon? Nem sejtették meg Csokonaiban a nem mindennapi tehetséget? Olyan szegények voltak, hogy nem tudtak áldozni némi pénzt a versek kiadására? Voltak tehetősek, de még jószívűségből vagy szánalomból sem segítettek közönyösségük miatt? Pedig a költő igaz örömmel jött Karcagra, nem titkolja a Csurgóról való hazaindulása felett érzett boldogságát a Visszajövetel az Alföldről című versében: „Túlnan a magyar hazának / Végéről útra kelek" - írja, s aztán a következő versszak végén rögzíti is, hogy ez a túlnan Somogy volt, ahol egyébként „Sok volt a baj s a törődés, /Mely alatt erőm rogyott". S aztán leírja a visszautat: átkelt a Dunán, következett Kecskemét, átcsónakázott a Tiszán, s itt úgy érezte, „Hogy már a jó földre tettem / Jó földön nőtt lábamat". Őszinte szeretet sugárzik a versből, Csokonai valóban rajonghatott az Alföldért, s ez a rajongás Karcagnál éri el tetőpontját: „...megláttam végre/ Azt az áldott Karcagot, / Hol a kún a szép térségre / Halmoz sok száz asztagot”. A már nyilvánvalóan kimerült poéta itt remél egy kis pihenést a következő strófa tanúsága szerint: „Itt hosszas törődésemnek / Egy kis pihenése lett, / Vívén egy jó emberemnek / Házához a tisztelet". Tegyük hozzá: és a szükség. Lehet, hogy valóban tisztelte karcagi házigazdáját a poéta, de a korgó gyomor, a szomjúság, a kimerültség legalább ennyit nyomha14