Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Tódor János: Varsótól Vukovárig (Egy szemtanú feljegyzései)
Frontvonalban (1991. szeptember 7.) Amikor tíz évvel ezelőtt, azon a verőfényes szeptember eleji napon egy háromhetes görögországi nyaralásból hazafelé tartva Újvidékről Eszék felé igyekeztünk, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy alig másfél óra múlva a Vukovár ostromára készülő jugoszláv néphadsereg foglyai leszünk. Foglyai vagy inkább hívatlan vendégei? - ezt még ma, amikor életem legnagyobb kalandját igyekszem felidézni, sem tudom igazán eldönteni. De alighanem a bennünket elfogó (vendégül látó?) katonák sem tudták akkor. A legrövidebb utat választva, közvetlenül a Duna jobb partján Beocin felé haladva akartuk megközelíteni Vukovárt. A békés Duna-parti falvakban semmi sem utalt arra, hogy csak néhány kilométerre vagyunk a fronttól. A fronttól, amiről mi a barátnőmmel persze mit sem tudtunk, hiszen a görög szigeteken barangolva nem néztünk tévét, nem került kezünkbe újság. így aztán nem sejtettük, hogy a jugoszláv hadsereg felvonult az elszakadt Horvátország ellen. Kivétel nélkül minden községben kitűzték a kockás horvát zászlót, ám egyetlen táblát, feliratot sem láttunk, amely arra figyelmeztetetett volna, hogy ne tovább! Iloknál, a Duna- hídnál pillantottuk meg az első tankot egy homokzsákokból emelt gépágyú-lőállás mellett. A zászlórúdon viszont jugoszláv lobogót lengetett a szél. Mohovónál félre voltak húzva a vasból és betonból eszkábált tankcsapdák. Opatovácot elhagyva az útkanyarban két szétlőtt autóbusz látványa sem volt elég ahhoz, hogy visszafordulásra bírjon bennünket. Ha nem is könnyen, de sikerült a kocsival átszlalomoznunk a kiégett, szétszórt járműroncsok között. Sotin már kísértetfalu benyomását keltette. A menekülő lakosok még az állatokat is hátrahagyták. Itt már nem csupán kézifegyverektől származó lövésnyomokat lehetett látni, hanem ágyú- és akna találatoktól üszkös falakat, beszakadt háztetőket is. A faluból kivezető út ötven méter után eltűnt. Tengelyük körül megfordult lánctalpasok csigavonalát lehetett csak kivenni. Hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, a két ember magas szőlőlugasokból tankok ágyúcsövei szegeződtek ránk. Először csak három, aztán egyre több. A legközelebbi felénk irányította a géppuskáját is. Jugoszláv kiskatonák vették körül autónkat. Egy ideig eltartott, amíg megértették, hogy magyarok vagyunk. Ekkor egyikük hangosan azt kiáltotta, hogy Virág, Virág, mire a szőlőbe ásott lövészárokból egy szemüveges, pattanásos katona bújt elő. Hiába tudott, az istennek sem mert megszólalni magyarul. Közben odaért két parancsnok forma, egyikőjük, egy Svejk-szerű potrohos figura, alighanem őrmester lehetett, két honvéddel módszeresen kirámoltatta a kocsit. Virág síri hangon odasúgta, hogy fegyver után kutatnak. Hitetlenkedve csóválta a fejét az „őrmester", amikor Virág fordította neki, amit mondtunk, hogy mi csak turisták vagyunk, és Görögországból igyekszünk haza. S hogy miért erre jöttünk? Mert Mohácsra szeretnénk eljutni a nővéremhez, magyaráztuk. „Svejk" arcára volt írva, hogy nem hisz nekünk, útleveleinket zubbonya felső zsebébe süllyesztette, és merően bámult bennünket. Most mondjuk meg, hol a fegyver, suttogta nyakát behúzva Virág, aki továbbra sem mert ránk nézni, mert ha ők találják meg, abból nagy bajunk lesz. Az egyik túlbuzgó katona két góliát elemet, mint valami corpus delictit vitt oda az „őrmesternek", akárha egy pokolgép tartozéka lenne. A szétszedett kocsi, a „bevont" útlevél, „Svejk" sunyi pillantásai nem sok jóval kecsegtetettek. Fogalmunk sem volt, mi a tervük velünk. A nagy tanácstalanságnak egy Sotin felől érkező harckocsi vetett véget. Georgi, Georgi! - kiáltotta megkönnyebbülve az őrmester a tankból kihajoló egyenruhás felé. Virág is kicsit hangosabban mondta már, hogy végre, itt a kapitány, aki ráadásul félig magyar, s beszéli is a nyelvünket. A fiatal, jóképű százados, mintha egy háborús filmből került volna 87
