Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

tűkben. Az egyházfi továbbra is egyedül könyököl az ablakban. Mi lesz, ha beint az ajtóban tömörülő csapatnak? Dalra fakadnak? S ha előre lépnek a nyolc lépésnyi szobában, mondjuk, vagy húszat?- Szeretnék ütni egyet a fejére! - Az egyházfi óhajának volt valami parancsszerű árnyalata is.- Figyeljen ide! - A lány határozottan lépett elő, egy amazon harciasságával gesztikulál az ablak felé. - Nem tudjuk, hogy maga kicsoda, egyszerű heréit, egyszerű férfi, esetleg lator vagy dugiban kurva, de ne avatkozzék a mi dolgunkba! Vezesse a dalárdáját, vagy dobolja ki a végítéletet, ha erre támad kedve, de mindezt odakint, mert idebent a mi életünk folyik. Nem vette észre? Itt csak mi ütünk, ha ütni van kedvünk, és mi temetünk, ha temetni akarunk.

Kicsit mintha megmozdult volna a koporsó fedele, az egyházfi az ablakon keresztül belépett a szobába.- Bármire képes volnék, ha én üthetném az utolsót, bármire. Egyszer már szeretnék végítélet lenni, nemcsak beszélni róla. Nem értik, tényleg nem értik, hogy nem véletlenül vagyok itt?- S mit adna ezért cserébe? - A lóidomárnak alkudozásra támadt kedve.- Mindent! Tudják, hogy mi a minden? - Az egyházfi tüzel.- Az kevés - mondja a lóidomár.- Elmondom, hogyan kell legyőzni az időt s a teret, és azt az egyetlenegyet, amit sérthetetlennek hittek ezek is - mutatott a dalárda szoborarcú tagjaira -, az ember legszentebb tulajdonát, a gondolatot.

Az egyházfi térdre omlik, ökölbe szorított kezét az égre emeli, fotózom, persze fotózom a végítéletet a szemében, a hitét kellene lencsevégre kapni, oh, miért nincs a hitnek teste, kiterjedése és térfogata, és miért szőke az egyházfi is, és miért olyan az arcéle neki is, de már semmi sem fontos, mert ki fogja mondani, ő fogja kimondani, hogy miért nincs fény az égen, és miért szűnt meg az idő, és miért nincs történelem.

Várok. Várunk. És megszólal egy hang, kívülről, megafonon:- Leállni! Vége a jelenetnek. Kellékesek munkára. Gyülekezés az udvaron. A színészek adják le a kosztümöket a ruhatárban. Köszönöm.

Nyüzsgés. Nyolcán viszik az eget takaró, szürkére festett óriásvásznat, a zongora marad, nézem, ahogy kiürül a koporsó, elsétál a halott és beül egy kocsiba, pedig a filmezés elején megígérte, hogy lefotózhatok egy lubickoló nőt, merthogy lubickolás közben jobban csillog a bőr, hitelesebb a fotó, de most már mindenki igyekszik hazafelé, karokat, lábakat cipelnek a kellékesek, a balettesek mindegyike a hóna alatt viszi a saját agyagfejét, a kígyónő, a labdazsonglőr és a késdobáló is feltűnnek a háttérben, szomorúan, mert nem volt szükség rájuk a végkifejletben, itt-ott sminket törülgetnek le az arcokról, festékes vattadarabokat szórnak el mindenüvé, „művész úr drága, csodás volt!", szöveg, szöveg és különféle hangok, valaki öblösen kacag, aztán egy visítás, olyan egeket hasító, és megáll a mozdulat, leáll minden, nézzük a nőt, kezében egy emberi fej, arcán könny, a hányás végigfolyik a blúzán s megáll á dereka hajlatában.- Főnök! - visítva, zokogva formálja a szótagokat, közben hajánál fogva magasra tartja a fejet. - Ez igazi, főnök!

43