Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

met kapott, minden pillanat telített, gazdag, most például fogom a kabátos lábát, a lóidomár kihúzta a zongora alól a koporsót, a testet beemeljük, egy kicsit fárasztó, de eredményes munka volt.- Mogyorózhatok egy kicsikét? - A lány hangjában úgy repdesett a vágy, a sóvárgás, a remény, hogy nem lehetett ellenállni neki.- Persze - mondtam. - Nyugodtan. Engem egyáltalán nem zavar.- Tőlem - vonogatta a vállát a lóidomár, még mindig duzzogósan a közelmúlt eseményei miatt.

A lány huncut kis mosollyal nyúlt be e koporsóba, mint gyerek, ki jutalomcukorka után kutikál, a dalárda közben hátat fordított nekünk, tagjai mintha pusmogtak volna egy kicsit, ezt bőven kommentálhatnám, de nem teszem, annyit talán mégis megjegyeznék, hogy igen különösnek találom, hogy a nehezebb élethelyzetekben a dalárda lélekben elvonul, és a mostani pillanat egy nehezebb élethelyzetnek tekinthető, hiszen a kabátos arcán egymást taposták agyon az érzelmek jelei, a döbbenet, az iszony, a kétely és a kétségbeesés nyomán egyre foszla- dozóbb lett az amúgy is sápadozó remény, s tartott ez mindaddig, amíg a koporsóba merült kéz eredménytelenül motoszkált, matatott odabent, amikor viszont eljött a mámor pillanata s a diadalé, és üde kis sikkantások hagyták el a leányka csücsörítő ajakát, keze meg görcsösen szorongatta odabent a férfiúi huncutkákat, a koporsó mélyéből is feltört a selypítő vinnyogás, az észveszejtő visongás, rikol- tozás humoros adaléknak tekinthető, valamiféle zengzetes morajlás is hallható volt, az elfojtott orgonaszó is említést érdemel, mindez átcsapott néhány bárdo- latlan morgásba és erőtlen bődülésbe, aztán egy ájulatba fordult rimánkodás következett, és hozsanna.

A hozsanna nem azt jelenti, hogy győztünk, noha amit látni lehetett, az volt a malaszt a csatakos, de üde pírban sugárzó lányarcon, mindez az átszellemültség s a révület köntösébe öltöztette a szűzi bájt, amely nemsokára egy hétköznapi némber kihívó mosolyára változik majd bizonyára, a nyarak feledésbe merülnek rendszerint, a tavasz őszbe fordul, és ez rendjén van így, a test viszont hosszabb volt a koporsónál, ezért nem éreztük maradéktalanul sikeresnek a pillanatot.

Hárman próbáltuk rögzíteni a koporsó fedelét. Ahogy begyömöszöltük az egyik lábát, a másik kiugrott. A kezekkel nem volt baj, az egyik ugyan ráfeszült a koporsó peremére, de az ujjakat egyenként lefeszítettem róla, majd a két kéz ujjait egymásba fűztem ügyesen, a legnagyobb gondot a hangok jelentették újra, az illatok nem zavartak, a mozgásokhoz is hozzászoktam, csak a hangokat nehéz elviselni, most például megint csak a koporsóból kerültek elő, jellegük meghatározhatatlan volt, merthogy egyvelegként érzékelhettük őket leginkább, az éneklés, a sírás és a segélykiáltás egyszerre és egymásba fonódva támolygott elő a kabátos torkán, jellemszilárdsággal nem vádolhatok ezek a...nevezzük tényezőknek, akik nem számítanak már sem élőlényeknek, sem tárgyaknak, sem fogalmaknak, úgyhogy benyúltam a ládába, és egy rettenetesen nagy pofont adtam neki. Aztán úgy döntöttem, hogy még egyet adok, és még egyet adtam. De ettől már fröcskölt belőle a nyál is, s ahogy erőtlen átkai kiszabadultak a láda négyszögéből s szabadon szárnyaltak be a fülkagylómba, az jutott eszembe, hogy a szabadságnak biztosan köze van az örökkévalósághoz, az örökkévalóság képzetéhez pedig köze41