Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

ban elhunyt társastáncok tömegsírjába, tulajdonképpen senki sem mozdult, a lány sem dolgoztatta már magát, pedig az előbb még attól lehetett tartani, hogy az észveszejtő igyekezettől a csiklója kiugrik a helyéből, hogy felsétáljon a hasára.- Szóval mi van azokkal az imákkal? - A kabátost mintha érdekelte volna a válasz, nem röhincsélt, nem heherészett.- Mintha mesélte volna valaki - bizonytalankodott a lány -, hogy egyszer, nem tudom mikor, szóval nagyon régen, egy ember, talán férfi volt, azt hiszem, a kezében tartott egy könyvet, felmutatta, és valami olyasmit mondott, hogy „Nézzétek, ezt a könyvet Bibliának nevezték valamikor, a betegek ebből imádkoztak, s amikor meghaltak, velük együtt eltemettek egy-egy példányt a Bibliából."- És el tudnál mondani belőle egy imát?- A refrént, azt tudom, kívülről tudom, ámen, igaz? Úgy legyen. Azt jelenti, igaz? Na? Mit szólnak?- És tudja a törteket is! - szólalt meg a lóidomár. - Nagyon tudja a törteket. Egy zseni. Tulajdonképpen. Hát, nem?- Még nyílnak a völgyben a kerti virágok - szólaltam meg, valamit nekem is mondanom kellett, hát felidéztem egyikét azon soroknak, amelyek valamikor a régmúltban kikövezték a szellem útjait, csakhogy a kövek elkoptak, maradtak az aprócska kavicsok s a ledöngölt utak.- Ez ima vagy matematika? - kérdezte a lány.- Ima - mondtam. - Sosem hallottad?- Mi az, hogy kert, és mi az, hogy virágok?- Ezt senki sem tudja - válaszolt a kabátos -, lehet, csak halandzsa. - Rosszallóan nézett rám, aztán arcán felfénylett a szünet végét jelző, türelmetlen tenniakarás, s átnyújtotta a lóidomárnak a dorongot. - Mester! - szólította fel. - Átadom a szót!

A lóidomár ott állt a zongora mellett, kezében a dorong. Megpróbálom beállítani az objektívet olyanformán, hogy kellő hitelességgel tudjam majd visszaadni a félkörben lemerevült alsó ajkat, rajta a görcsösen megvonagló, a szájból némileg kitüremlő nyelvdarabbal, amely ezúttal nem csőalakban kinyújtva fogja nyaldosni a duzzadt alsó ajkat, hanem csak ráfekszik laposan, ezek részletkérdéseknek tűnnek, ám a kidülledt szemgolyók eszelőssége csak akkor hat igazán a fotón, ha az a bizonyos nyelvdarab ellenpólusként rajta van, persze még sehol semmi, de így lesz most is, mert mindig így szokott lenni, csak meg kell fogni azt a soha vissza nem térő pillanatot, amikor az eksztázis kulminál, s a lélegzet leáll.- Na! - A kabátos ösztökél. Nem hangoskodik, itt még a decibelek sem kapnak szerepet, nemhogy bellel lehetne mérni a hangerőt, egyébként is a suttogóra vett ösztökélés ígéretesebb rendszerint, akárha azokból a régen eltemetett imákból lépett volna elő a parancsot jelentő felszólítás.- Szerettem volna múzsa lenni - mereng a lóidomár, s a doronggal leüt egy hangot a zongorán.

Közeledik a pillanat. A gondolat visszalép a múltba, búnak eresztett fejjel ja- jong egy kicsit, ha szeme volna, látná a többieket is, merthogy mindenki múzsa szeretett volna lenni, s mindenkiből egyszerű élő lett, majd egyszerű hulla, aztán következik egy újabb stáció, a gondolat egyenesen a jövő felé veszi az útját, a je39