Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
magasztos örömódának nevezhető, egyetlenegy zenei lélegzetvétel, a szférák zenéjét imitálják így a földiek, hogy honnan érkezett, nem tudom, a kabátos megáll az agg titán előtt, kezéből kiveszi a kést, a földön koppan az éles acél, aztán a tor- zonborz fejhez közelebb hajol.- Kisütött a nap! - suttogja, s nekem is beint, mintha nem tudnám, hogy itt a másodpercnyi töredékeket is fotózni kell, ahogy az agg arcon megjelenik a kétely, amely lassan szétfoszlik, mint idegen test a hit tengerében, a vak szemek az égre tágulva merednek a szürkére mázolt egekre, arcán diadal, a győzelem révülete.- Élet! - delirál a titán, széttárt ujjai úgy merednek felfele, hogy szinte érik az eget, nem bökdösni, simogatni szeretné a végtelent, ez az, ennél jobb már én sem lehetek, az istenek lehelete is ott lesz a képeken, aztán lesújt a dorong a feje tetejére. Az ütés szakszerű volt, a homlokcsontot és a jobb halántékcsontot zúzta szét, az objektum megcélzása és a pontos, gyors kivitelezés tökéletesnek bizonyult, a koponya szinte kettéhasadt, az agyvelő félig-meddig kiloccsant a fejtetőre. Reméltem, hogy a fehér agyvelő biztosítani fogja a színek kontrasztját, ennek esztétikai szempontból igen jó hatása van a fotóknál, csakhogy ez az agyvelő olyan piszkos szürke volt. Hogy mennyi mocskot cipel magával az ember! Hihetetlen. II. Leharapott arcú szobrok őrizték a szentélyt kétfelől, úgy helyezték el őket, mintha egymást kellett volna szemmel tartaniuk valamiért, noha szerepük csak annyi lehetett annak idején, hogy őrizzék az emberek hitét, amihez a hitélethez fűződő mozdulatok is hozzátartoztak, az első révült mozdulattól, amellyel akarva-akaratlan közhírré teszed, hogy beléd költözött Isten, egészen az utolsó mozdulatig, amikor a tieid teszik közzé, hogy kiköltözött belőled Isten. Ez volna a végzet pillanata, a tulajdonképpeni beteljesülés? Ezt a mozdulatot, ezt az utolsót már nem őrizték a kikapart szemek, mindkettő egy-egy rothadásnak indult, félarcú hulla benyomását keltette, ezek még az elmúlás felemelő szépségét sem tudták egymásban kiélvezni, de valamitől mégis győzteseknek néznek ki, volt bennük valami felemelő, amelytől a szemlélő arcán is felvillant a magasztosság, mozdulatlanságuk meg életesebb volt a kabátos kapkodó mozdulatainál, aki a beáramló csődület után kutatott, csakhogy a templom belsejéből mintha egyenként kikapdosták volna őket az istenek, nem voltak sehol, egyetlenegy maradt csak hírmondónak, az egyik csillagcsákós ember, egyike azoknak, akik papundekli vértet viseltek, rózsa- és jázminszirmokkal kidíszítve, arcán a „Feszítsétek meg!" félelme, borzalma és gyűlölete, s az ezekből fakadó, kimondottan fotózásra alkalmas mozdulatsor, ahogy menekülőben a többiek után, felénk fordítja eltorzult arcát, álmodni sem lehetne kifejezőbb fejet, a haldokló zsigerek az arcra kivetülve hangtalanul óbégatnak segítség után, kitátott szájából a nyelv oldalra kilóg, mintha a levegőt lefetyelné a szédelgő húsdarab, besüppedt szemgödreiből fénytelen szemek guvadnak elő, ennél szebbet elképzelni sem lehet, az ilyen modellhez imádkozni kellene, becézni, ajnározni és babusgatni, de fotózásra még alkalma33
