Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fodor Sándor: Vallomás és történelem (Szávai Géza: Székely Jeruzsálem)
Fodor Sándor Vallomás és történelem Szávai Géza: Székely Jeruzsálem Nem hittem volna, hogy Kovács András kitűnő könyve után (Vallomás a székely zsidózók perében") valaki még újat mondhat nekem a székely „zsidózókról", akik a hitújítás lázában tértek a szigorúan ótestamentumi hitre, Péchi Simon nyomán. Úgy azonmód, még Bethlen Gábor korában el is terjedtek Erdélyben aránylag rövid idő alatt - ám végül sorozatos (hatalmi) üldöztetések eredményeképpen a XX. századra már csak Bözöduj faluban maradtak meg egyre fogyatkozón, hogy a deportálást követően már alig lézengjenek a faluban az immár „ősi"-nek mondható hitükhöz ragaszkodók közül. A „diadalmas szocializmus"aztán, a század vége felé már nyomukat (temetőjüket) is víz alá merítette. Nos, Szávai Géza „Székely Jeruzsálem" című vallomásos könyve - egyfajta szemérmes önéletírás is - bizony sok újat (is) mondott nekem. Nemcsak Bözödujfaluról, nemcsak a székely szombatosokról. Inkább a Szerző szűkebb szülőföldjéről (Küsmőd pataka húsz kilométernyi völgyéről), amelyik - kicsiben - mintha az egész erdélyi magyarság szellemi arculatát formázná. Ezek szerint tehát Szávai említett könyve (Pont Kiadó Budapest 2000) arról a kurtának mondható völgyecskéről íródott, amelyet Bözödujfalu alatt gáttal zárt el a kommunista diktatúra hisztériája, tengerszemmé duzzasztva Küsmőd vizét, hogy az elárassza a „zsidózásáról" híressé vált falut. Hiszen említettük, ez a kicsinek mondható tájegység, a maga négy falujával (Küsmőd, Etéd, Kőrispatak, Bözödujfalu), szinte az egész erdélyi magyarság arculatát hordozza - és hordoz még valamit - amiről Erdély híressé vált: megértést, türelmet egymás iránt. Élnek ugyanis ebben a négy faluban protestánsok és katolikusok. A protestánsok között is, reformátusok és unitáriusok. Soha, vallási indíttatású torzsakodás nem volt köztük. És éltek még nem is olyan régen - olyan székelyek is, akik a Nagy Fejedelem - és Kancellárja idején Mózes hitére tértek (,,vissza"-mondhatnók) ám az akkor Erdélyben áttértek többségétől eltérően, kitartottak szabadon választott hitük mellett, annyi évszázadon át, Péchi Simontól napjainkig, amikorra kivesztek, vagy szétvándoroltak a nagyvilágba. Tegyük még hozzá: törvénytisztelő, békeszerető, dolgos székely emberek voltak. Nem is másvallású, katolikus, protestáns testvéreik szemében váltak ők a történelem folyamán annyiszor szálkává, hanem a mindenkori - különböző színezetű - Hataloméban. A sajátos tájegység rajzát csak szemléletesebbé teszik a remekbe sikerül fényképek. Már a címlap megrendítő: katolikus templom a tó közepében - „derékig" vízben - keretként pedig (közelről) a templom immár tépett födele, még álló falai. Szávai Géza szereti a pontos, alapos munkát. Szülőföldje - olykor Bözödujfalu - révén vissza-visszatekint a történelembe, bizonyos jelenségek gyökerei után kutatva. Imponáló biztonsággal igazodik el a közelmúlt - az egész XX. század - eseményeiben is. Idézi Móricz Zsigmond 1941-es látogatását Bözödujfaluban, ahol akkor még, a magyar hatóságok immár életbeléptetett első „zsidótörvényei" ellenére is megmaradtak a „zsidózó"székelyek. Különböző vélekedéseket idéz a jelenségről - és nem feledkezik meg az 1944-es deportálásokról sem, amikoris „felmentésük" ellenére a szombatos székelyek közül többen vállalták a közösséget mózeshitü hittestvéreikkel - önként osztozva ezek sorsában is. Szávai tekintetének - hiszen említettük - nem szabnak határt szükebb szülőföldje dombjai-hegyei. Magyarságban gondolkodik, a tolerancia vezérlő csillagának a fényében. Könyvének sajátos varázsát a személyes hang, az élmény adja meg. Az emberarcok. Szüleié, nagyszüleié, dédanyjáé. Falubelieké - akiket szeretett és akikre haragudott. Protestáns és katolikus papoké, akiket végtelenül rokonszenves emberségükben állít elénk, olykor a háborús évek gyűlöletet árasztó viharai közepette. A „zsidómentő" katolikus papot. A protestáns lelkészt. A toleranciát, az emberi szolidaritást, a Szerző megnyerő alapállását ugyanis nem Szávai találta ki: a szülőföld „tarisznyába fel" vele, az anyatejjel szívta magá125
