Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Olasz Sándor: A kivezető út melankóliája (Krasznahorkai László: Háború és háború)
között kellene összefüggést találnia, amelyek között nincs. A metanarráció itt a Háború és háború egyik legfontosabb szövegformáló eljárására, a kauzalitás látványos hiányára irányítja a figyelmet. Korim számára az is kétséges, hogy végső soron mit is akar ez a kézirat, van-e egyáltalán valami ok. Persze nemcsak a kauzalitás, hanem a szukcesszivitás is hiányzik, kibontakozás és továbblépés helyett a kézirat többnyire csak újrakezdődik, „szóval ilyesféle apróságok mindenfelől, mondta Korim, de semmi olyan, amiből valami határozott, biztos kép kikerekedhetett volna, semmi a lényegről, semmi a fontosról..." Közben mindvégig a lényegről olvasunk, amelyben az az evidencia, hogy nincsenek evidenciák. (Noha gyakran találkozunk szentenciás, axiomatikus tömörségű kijelentésekkel, melyek a kimondás formája ellenére sem igazítanak el.) A harmadik fejezet végén Korim úgy találja, hogy a kézirat váratlanul „meghőköl" a történetben, teljesen összezavarja a lényeges és lényegtelen közötti határt, azaz feloldja és semmissé teszi...", mert jönnek a látszólag jelentéktelen apróságok, mert „minden elhanyagolhatatlan", még az is fontos, milyen szögben tűz be a napfény odakintről. Hosszan elidőzhetnénk a kézirat beszédmódjára vonatkozó megállapításoknál, s talán még azon is meditálhatunk, hogy mindegyik fejezet újabb variációja az elbeszélésnek. Ám ez több szempontból nem lehetséges. Elsőként azért, mert a kéziratról csak sokszoros szűrőn át szerzünk tudomást. Hogy valójában milyen, nem tudjuk. Másrészt az önreflexiós részek alapján igazi váltás csak a harmadik fejezet után következik be. Innen ugyanis „már nem a kiválasztott tények és körülményeik korábbról megismert s hihetetlenül aprólékos számbavétele" jellemző, minthogy „a leírás az ismétlésnek egy másik különleges alakzatával él, mégpedig úgy, hogy egy hihetetlenül élesen megrajzolt képet, a picture, újra és újra felidéz, s a képnek ezzel az állandó életben tartásával szinte beleégeti az agyba az egészet...' Mindazonáltal kétségtelen tény, hogy a regény mozaikosságát nemcsak az összetört linearitás magyarázza, hanem az elbeszélő módszerek váltakozása. Nem is szólva a könyvjelzővel, a térképpel, az Internetre föltett Wűr and war kézirattal és a Megjött Ezsaiás c. levélfüzettel megnyitott szövegdimenziókról, amelyek a végtelenségig folytatható puzzle elvére épülnek. Posztmodern prózára emlékeztető szövegszólamváltások sokaságával van dolgunk, s talán a modernség utáni bölcseleti kánont idézi a nyelv valóságot teremtő, nem a valóságra, a dolgokra, hanem a szavakra utaló kitüntetett szerepe is. Ám a nyelvben bujdosás ne tévesszen meg bennünket. Igaz, ott van a regényben, hogy a veszteségről már nem lehet beszélni. E fölismerés azonban láthatóan senkit sem elégít ki. A semmivel szemben mégis valami születik, mely minél rafináltabb körmondatokban kap formát, annál többet érzékeltet abból, ami sajnálatos módon eltűnőben van, vagy talán már el is tűnt. A Háború és háború az értékek pusztulásáról beszél, s a modalitás tragikus színezete, melankóliája semmiképpen sem társítható bizonyos újabb irányok tétnélküliségéhez, a veszteséget nem veszteségként megélő szemléletéhez. Folyóiratunk megjelentetését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alapprogram és a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány támogatja 96
